Az Utolsó telihold

VI. Fejezet

2011-05-28T11:13:00.003-07:00

ELIZABETH

- Olga! Kik ezek, és mit akarnak? Olga halod amit mondok? – A szívem már a torkomban, volt. Hátborzongató látványt nyújtott a mögöttünk futó tömeg. Minden egyes embernek vörösen izzottak a szemei, és az arcuk el volt torzulva. Nem volt orruk, és halál sápadtak voltak. Egy nagydarab nem volt közöttük, az összes csont sovány, mégis láttam rajtuk, hogy tele vannak energiával, és erővel. Féltem, és félelmem csak fokozódott. Nem sokkal azután, hogy elaludtam, felkeltett alaki, akit most már tudok, hogy Olga volt, de először nagyon megijedtem tőle. Majd amikor kiráncigált az üregből semmit nem mondott, ahogy azóta sem csak futni kezdett velem iszonyatosan nagy sebességgel. Azt, hogy mért futunk azt csak akkor értettem meg, mikor a hátborzongató alakok feltűntek mögöttünk. Ni-t hívtam, de tudtam, hogy esélytelen, hiszen már nagyon rég nem láttam, valószínűleg teljesen máshol van. Nem tudtam mik ezek a lények, de biztos voltam benne, hogy ni lazán meg végett volna velük szemben. Bár Olga is most épp ezt teszi, de vajon mért tud ilyen emberfeletti képességgel futni, és hogy került egyáltalán a rétre? Lehet ő is rám pályázik csak úgy mint a mögöttünk loholó tömeg? De mért akarna nekem rosszat, és amúgy is mit akarhatnának tőlem ezek a furcsa lények, akiket azelőtt sose láttam?

Kiakadtam, sírni kezdtem, és nem bírtam abba hagyni. Mindenem remegett, és már Olgában sem bíztam meg, de nem tudtam kiszabadítani magam. Olyan erővel tartott, hogy esélyem nem volt. Hírtelen menet közben pozíciót váltottunk. Most már nem csak ez egyik vállára feldobva cipelt, hanem a hátán. Ezzel az egyetlen probléma az volt, hogy nem láttam a mögöttünk közeledő tömeget. Így még jobban féltem, és mivel mást nem tehettem erősen kapaszkodtam Olgába. Ekkor láttam, meg, hogy egy hatalmas szakadék felé tartunk.

- Olga ne csináld! Olga nem tudunk át menni! Hallod egyáltalán amit mondok?! – Torkom szakadtából üvöltöttem, és a túloldalt nézve felmértem a lehetőségeinket, de nem láttam sok esélyt. Ekkora lendülettel sem lehet ekkorát ugrani, lehetetlenség. Már alig 100 méter választott el a halál ugrástól. A túloldalról ekkor egy hatalmas farkas rontott ki a fák közül, és ugyan akkor ugrott el mint mi. Felismertem.

- Ni. – Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ahogy elment mellettünk hozzáértem, de persze nem foglalkozott vele. Nagy testéhez képest lágyan érkezett meg a túloldalra, és a rengeteg furcsa lény megtorpant. Páran megpróbálkoztak az ugrással, de senki nem jutott át. Olga még túl is ugrotta nem is kevéssel, majd megállt, és térdre ereszkedett. Én leszálltam a hátáról, és nem tudtam hova fussak. Már tudtam, hogy nagyobb biztonságban vagyok, mint előtte, de Olga nagyon kifáradt..

- Olga.. jól vagy.. csak most az egyszer szólj már hozzám! – Olga lassan felnézett, még fújt párat.

- Igen, csak elfáradtam. – Suttogta.

- Mi volt ez? Hogy voltál képes… - Olga szám elé rakta a kezét, és elmosolyodott.

- Egyről volt szó. – Elősuör nem értettem, majd kezdett leesni. Aztán végül csöndben maradtam. Lassan felállt, és elsétállt velem a szakadék szélétől nem messze. Ni nem bírt ezzel a sok félelmetes lénnyel, de ennek ellenére remekül volt. Volt rajta egy-egy nagyobb karmolás, de ezen kívül minden rendben volt, vagy legalábbis úgy látszott. A fogait mélyen ellenfeleibe mélyesztette, és én elborzadva néztem a látványt. A Karmai darabokra hasítottak a vörös szeműek egy-egy tagját, és mindegyik mondott a halál előtt még valamit, majd kinyílt szemmel mozdulatlanná dermedt. Voltak akik elfutottak, és Ni nem eredt a nyomukba. A ott maradtakkal számomra brutális módon végzett. Bár nem voltak csupán 5-en akik ott maradtak. De azok darabokban hevertek.

Könnyek kezdtek el folyni a szemem sarkából. Soha nem kívánom, hogy lássa mindazt amit most én. Borzalmas látvány volt, és bár a furcsa lények egyike sem adott ki hangot tudtam, hogy kínok kínját élhetik át. A bokrok közül félve, egy nőbukkant fel. Szemei neki is vörösen izzottak, de patakként folytak a könnyei. Az egyik test mellé ült le, és motyogott magában. Ni észrevette, és azonnal támadásba lendült…

- Ne! – A hangom éles és szívből jövő volt. Olga rántott vissza, és fogta be a szám amit nem értettem. Rúgkapáltam, és próbáltam kiszabadulni a szorításból. Nem ment, és feladtam. A nő a túloldalon fel állt letörölte a könnyeit, majd megvetően rám, és Olgára nézett, majd gyorsan eltűnt az erdő sötétjében. – Engedj már el! Nem kapok levegőt… - A hangom elcsuklott, és nem is bírtam megszólalni. Pánik rohamom lett, és újra rúgkapálni kezdtem. A szívem egyre lassabban, és lassabban vert… majd szép lassan minden elsötétült körülöttem.

Nem telhetett el sok idő mikor magamhoz tértem, de már világos volt. Egy patak mellett tértem magamhoz, és egy pillanatig azt hittem meghaltam. Majd ahogy körülnéztem, éreztem, hogy a nyakamat alig tudom, mozgatni, így inkább nyugton maradtam, és becsuktam a szememet. Nem értettem mi történt velem, és mért nem hallotta meg Olga amit mondok. És Ni mért volt ilyen kegyetlen, mikor velem olyan kedves, és szinte ártatlan volt. Féltem tőlük. Mindkettőjüktől…

Hallottam ahogy közelednek, de nem tudtam mozdulni, és inkább fekve maradtam becsukott szemmel. Nem tudtam mit gondoljak… magamra maradtam… senkinek nem szólhatok semmiről semmit. De velük sem megbeszélhetem meg. Ni… szeretem, de félek tőle… megláttam a pusztító vad oldalát, és nem tetszett. Borzalmas látvány volt. Könnyek csordultak ki újra a szememből, de nem tudtam letörölni őket.

Egy nedves orr ért hozzám, és beleborzongtam. Kirázott a hideg, és automatikusan arrébb húzódtam. Nem hagyott békén, így kinyitottam a szemem, és arrébb toltam magamtól amennyire tudtam. Nem hagyta abba, és persze nem tehettem semmit. A szemembe nézett. Az övé, még mindig olyan volt mint Nické, és ahogy belenéztem megnyugodtam. Eszembe jutott, hogy ez a nagy testű állat velem szemben, mennyire kedves volt hozzám. És most sem engem bántott és nem is akart engem bántani. Ha ölni akarna, már korábban megtette volna. Kezemet szép lassan kinyújtottam felé, és ő boldogan lihegni kezdett. Kivillantotta éles fogait, és nekem eszembe jutottak a tegnapi események. Ahogy egyszer csak előterem a semmiből, és megöl 5 érdekes lényt a minket üldöző tömegből… a nő aki sírva jön ki a bozótból… el kiáltom magam, majd elfut… Olga… aki ezt követően majdnem megfolyt. Láttam a képeket magam előtt, és újra remegni kezdtem, a kezemet visszahúztam és a nyakamhoz kaptam. Fájt, iszonyúan, és bár kicsit tudtam mozgatni, nem hittem benne, hogy nincs semmi baja.

- Lizi… én sajnálom… - Olga elcsukló hanggal ült le mellém. Én kicsit távolabb húzódtam, de úgy, hogy mindegyiküktől távolabb kerüljek. – Én… én.. nem akartam. Esküszöm, hogy nem akartam… - Megint elcsuklott a hangja, de nem tudtam megérteni. Azóta, hogy megszöktem otthonról és azóta, hogy megismertem őket minden megváltozott, és nem jó irányban. Soha nem találkoztam ezelőtt ilyen lényekkel, és most…. halom számra törnek elő a semmiből.

- Nem értem. – Ennyit mondtam, de egyből értette, hogy semmit nem értek.

- Lizi nézd, ez nagyon bonyolult, ez olyan amit nem tudhatnál.. ez… titok. – Felültem, és bár a nyakamat érdekesen tartottam, némi mozgolódás után rájöttem, hogy szerencsére csak beállt, és valószínűleg holnapra már semmit nem fogok érezni belőle. – Nickkel nem akartuk még elmondani - felézett Ni-re és lassan összeállt bennem egy kép, de képtelenségnek tűnt.

- Akkor ne folytasd… - Ni-t néztem, ahogy oda jön hozzám, de már abszolút nem értettem semmit. Haza akartam menni, a lehető leggyorsabban. – Ni… - Ennyit mondtam még, majd átöleltem a nagy szőrös, puha állatot. Féltem, hogy amit gondolok igaz, és talán ő tényleg Nick, de tudtam, hogy bolondság lenne, hiszen mitikus lények nem léteznek. De egyenlőre úgy voltam vele, hogy ő és Nick két külön személy.

- Kicsit összevagyok zavarodva… - Böktem ki végül. Ha már haza megyek legalább legyen rendbe a fejemben minden, még a végén azt hiszik elkaptam valami kóros betegséget, és hallucinálok. – Ni.. mért ölted meg azokat az embereket? Nem tettek semmi rosszat, csak üldöztek minket.

- Örülj neki, hogy csak üldöztek. – Olga meglepően komoly arccal fordult felém, és elkezdte elmesélni a történetet, amit talán még senkinek nem mesélt el. – Először is ezekről, te semmit nem tudsz, és Ni-t se láttad soha. Nem ismersz egyetlen ilyen nagy farkast sem, és főleg nem barátkoztál össze vele. – Olga megállt egy kicsit, és kivárta míg bólintok. – Azok akik üldöztek egyfajta kannibál életmódot folytató csoport volt. Nem a teljes klán, csak egy kis részük. Rengetegen vannak a környéken, és azokat ölik, meg majd fogyasztják el szeretettel, akik eltűnése, nem feltűnő. Persze messzebbre is elvándorolnak a falutól… de itt is van elég olyan ember aki senkinek nem hiányzik, így se te, se a többi ember nm vette észre eltűnésüket, vagy csak egyszerűen örültek az eltűnésüknek.

Tehát, ők egyfajta kannibál népcsoport itt a környéken. Megvannak a saját szokásaik, és persze nem valami szép életmódot folytatnak, hiszen ember esznek. Az ilyesfajta lényeket hívjuk wendigóknak. Jellemzőjük, hogy szemük vörösen izzik, és az orruk hiányzik. Ezekből nekem szerencsére nem jutott… - A mondókáját folytatta volna, ha nem látja rajtam, hogy nem bírom feldolgozni a sok információt. – Sajnálom, hogy így kell megtudnod… Igen közéjük tartozom, de sem külsőleg sem belsőleg nem hasonlítok hozzájuk. Persze ezért nem is kedvelnek. Gyorsabban futok, és nagyobbat ugrok, mint akármelyikük, emellett a külső tulajdonságaikból semmit nem kaptam, és a belsőkből is keveset. Hiszen bár emberhúst kell ennem ahhoz, hogy életben maradjak, normális ételr is fogyasztok amit ők nem hajlandóak, így természetesen csont soványak. És én úgymond vegetáriánus vagyok, mert csak olyan embereket ölök, meg akik rosszat tettek, vagy gyilkosságot követtek el. Persze ellenem nincs egy csepp esélyük sem, de legalább visszakapják azt amit megérdemelnek. A klán többi tagja megvet ezért, hiszen számukra az a legjobb, ha az ember jó, és tiszta. n ebben nem hiszek, és ha tehetném lemondanék erről az életmódról, de sajnos nem tehetem. Ha lemondok… meghalok. – Nem tudtam hova tenni ezt a sok információt, de szép lassan kezdett leesni, hogy mi is a helyzet. Egy nagy klán él a közelben akik embereket esznek, és Olga is közéjük tartozik, de ő csak a rossz emberekkel végez. Fantasztikus milyen barátot tudok kifogni magamnak.

- Ez minden? – Kérdeztem érdeklődve, de sajnos Olga megrázta a fejét.

- Látod itt van Ni, aki egy és ugyan az a személy mint Nick, csak ilyen alkban. Ellenünk wendigók ellen harcol. Mivel minde a kettőnknek van normális alakja így az iskolában futottam össze vele, mint ahogy veled is utána. Évekig nem mertem hozzád szólni, hiszen tudtam, hogy éged nem bánthatlak. De aztán megtettem az eslő lépéseket, és ha nincs az a mamlasz farkas aki a túránk közben félreérti e helyzetet minden jobban alakult volna. – Bosszúsan nézett Ni –re, aki fújt egyet, és lefeküdt mellém. Én elkezdtem simogatni, és bár biztos volt, hogy Nicket simogatom most, de szórakoztatónak tartottam. Még nem hittem el amit mond, és nem is tudtam feldolgozni. Talán holnapra leesik, hogy mi is történ itt.

- Szóval Nick vérfarkas és ellenetek harcol, mert ti gonoszak és rosszak vagytok, és minket embereket próbálnak megvédeni? – A mondatom hallatán elkezdtem mosolyogni, hogy hogy hordhatok össze ennyi hülyeséget, de Olga arca komoly maradt.

- Pontosan. – Olga nem találta viccesnek a mondataimat, és talán még rosszul is esett neki, hogy mellé ki is nevetem.

- Ne szórakozz már, ilyenek nincsenek, ha ijesztgetni akarsz, akkor tegnap este sikerült, de nem… biztos, hogy ilyesmi nem történhet meg.

(...) Folytatom még..

V. Fejezet

2011-05-28T11:13:00.001-07:00

NICK

Az egész éjszakát bolyongással töltöttem attól kezdve, hogy Lizi elment. Kerestem a tűt a szénakazalban. Most nem csak kedvtelésből barangoltam, most akár Lizi élete is múlhat ezen. Ha nem találom, meg, akkor rögtön vissza kell mennem a tisztásra Lizihez. Így is nehezemre esett egyedül hagyni. Láttam rajta egész nap, hogy Ni-t keresi, és biztos nagyot csalódott, mikor a tisztáson sem találta. De ennyit ki kell bírnia annak érdekében, hogy megmeneküljön. Olga hatalmas nagy hibát követett el, persze nem először, de ez volt az eddigiek között is a legsúlyosabb, hiszen saját barátjának életét kockáztatta.

- Nick várj! Veled megyek! – Olga futott mögöttem, és bár nem álltam meg szép lassan beért. – Én mégis csak jobban felismerem, hogy merre jár. – Bosszúsan fújtam egyet, majd elfordítottam a fejemet. Évek óta ezt csinálom, és eddig mindig sikerült megtalálnom őket. – Ne csináld már, tudod te is, hogy sokkal jobban ismerem őket, hiszen velük élek… félig. – El kellett ismernem, hogy Olga is nagy kockázatot vállalt. Hiszen ha meglátják velem, akkor az ő életét sem kímélik. A wendigóknál ez sajnos így szokás. Bár úgy tartják, hogy az állatok legfőbb ellensége az ember, a wendigók mégis az ember felett állnak. Kannibalizmusuknak köszönhetően saját fajtájukat pusztítják világ szerte, és persze néhány kivételével, a legtöbb nem válogatja meg, hogy kit mikor és hol öl meg.

Olgával csendben futottunk egymás mellett és fürkésztük a tájat. Sajnos nem volt eredményes a keresés, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Én egyből a tisztás felé indultam, és Olga követett. Már lassan egy hete nem látta Lizit, és megértem, hogy hiányzik neki. Bár persze nem volt szép dolog ott hagyni a tisztáson, annak ellenére, hogy ő tudta, hogy én vigyázok rá a visszafele úton.

Éles sikoly törte meg az éjszaka csöndjét. Tudtam honnan jön, és azonnal célba vettem. Olgát elküldtem a tisztásra, hogy legalább Lizi mellett is legyen valaki, és ne támadhassanak csak úgy rá. Teljes erőmmel a futásra koncentráltam, hogy minél gyorsabban oda érjek, de persze már késő volt. A lány már halott volt, és a wendigó gonosz mosollyal nézett vissza rám. Majd szemei kitágultak a félelemtől, mikor tudta, hogy most dobta el magától az életét. Feltápászkodott, és futásnak eredt. Némi előnyt adtam neki, majd utána futottam. Nem kellett sok, hogy beérjem, és nem tudtam eltéveszteni, hogy merre fut, hiszen jellegzetes szagukat aligha lehetne eltéveszteni. Közben csatlakozott hozzám, Tod is aki a falkánk legidősebb, de egyben legeszesebb tagjai közé tartozott. Tudtam, hogy így ketten még könnyebb dolgunk lesz, hiszen egyetlen wendigóval nem nehéz elbánni. Sokáig játszadoztunk még vele. Kergettük fel alá az erdőben, de sok energia, és sok vér volt benne. Így akár reggelig is bírta volna. Azt viszont nem akartuk, hiszen akkor kénytelen lett volna visszatérni a többiekhez. Azt viszont nem hagyhattuk, így első körben én vetettem rá magam, és lábaid eltörve szinte mozgás képtelenné tettem. Nem ordított, még csak nem is volna el a figyelmét a fájdalom. Kezein lévő körmeit mélyen a húsomba mélyesztette. Elordítottam magam.

- Látod…. ez a különbség….. köztünk….. és köztetek. Erősebbek …. szívósabbak, vagyunk, ….és a haláltól sem ….félünk. - Ekkor lépet közbe Tod, aki végül darabokra szedte szét. Ezek voltak a wendigó utolsó szavai, és bár az ellenségünk volt, mindig votl bennem, egy kis sajnálat irántuk. Hiszen normál emberek voltak még pá évvel, vagy talán pár héttel ezelőtt. Én gyorsan elfordultam, és elkezdtem nyalogatni a sebemet, hogy gyorsabban gyógyuljon, és, hogy elálljon végre a vérzés. Pár perc múlva Tod oldalba lökött, hogy indulnunk kell. A wendigó darabjait vissza kellett vinnünk a törzs helyünkre, ahol aztán elégettük őket. Semmit nem szabadott meghagyni belőlük, hiszen akkor lelkük egy része életben maradna, és más testben találna menedéket.

- Szép volt fiúk. – Dicsért meg Petrov, a törzsünk főnöke. Igazán nagy tisztelet övezte őt, és családját. Életüket kockáztatták, egy akció során, melyben a legtöbben oda vesztek. Senki nem ismeri a pontos körülményeket, csak azt, hogy hasonló küzdelmekre és áldozatra kell számítanunk a közeljövőben, mikor eljön az utolsó telihold, a wendigók számára. – Büszke vagyok rátok, de Olgát hol a pokolban hagytátok?! – Immár emberi formában álltunk ott Toddal, a tűz mellett. Én lesütött szemmel állatam ott, és halkan szinte magamban motyogva válaszoltam

- Visszaküldtem, a tisztásra, hogy vigyázzon Lizire. – Halk morajlás futott végig, majd Petrov lépett hozzám közelebb.

- Elment a maradék sütnivalód is? Egyedül hagytad Elizabethel, akit az előbb próbáltál megmenteni. Megnézheted mi marad így belőle reggelre.

- Olga a barátom, ahogy Lizi is, és mind a kettőjükben teljes mértékig megbízom! – Felemeltem a hangom, ami szintén nem tetszett senkinek, majd inkább normál hangon folytattam. – Olga nem bántaná, hiszen tudod, hogy ő a vegetáriánusok közé tartozik. – Az érvelésem, bár nem volt hosszú, meggyőzte Petrovot, mégis visszaküldött Lizi mellé. Én azonnal útnak is indultam, és örültem a feladatnak, hogy újra mellette lehetek majd, és hallgathatom titkon a történeteit.

- Várj! – Petrovnak nem kellett ordítania, hogy halljam, de legszívesebben elengedtem volna a fülem mellett. – Még reggelig maradj itt. Már nincs addig, olyan rengeteg idő, és szerintem lenne még itt mit átbeszélnünk. Többek között például, hogy mi legyen Elizabethel, aki önfejűségének köszönhetően saját életbe kezdett. Felhívva ezzel magára a wendigók figyelmét.

- De épp az előbb montad, hogy Olga.. – Petrov elhallgattatott, és leültetett a helyemre. Nem tudtam így mit tenni, csak ültem, és vártam, hogy végre reggel legyen. Tudtam, hogy Olga amint oda ér vigyázni fog rá, de persze jobb szerettem volna én ott lenni. Ha már emberi alakban nem is bízik meg bennem, legalább így közelebb lehessek hozzá.

Azóta, hogy az iskolában megláttam először, nagyon szimpatikus volt, és a rajzai is lenyűgöztek. Remélem mostanában is fog rajzolgatni valahogy, de ha nem az sem gond. Azóta megtaláltam a kuckóját a tótól nem messze, és rengeteg szép rajzot találtam odabenn. Szinte mindent elárultak róla. Nem csak tájképeket, hanem portrékat is rajzolgatott. A rólam készített rajza nm volt ott… bár lehet, hogy nem is tudta befejezni, hiszen gyorsan elhúztam a csíkot, mikor először farkasként találkoztam vele.

- Ha már itt maradtál, legalább figyelj is. – Tod suttogva beszélt, mert Petrov már rég nem velem, hanem a munkával foglalkozott, mint szinte mindig. Még messze volt, az utolsó telihold, de már mindenki izgatottan várta… rajtam kívül.

Az utolsó telihold azt jelentette, hogy leszámolunk a wendigókkal, és ezen a környéken végleg kiírtjuk őket. Ezzel csak egy problémám volt…. eddig.

Az első és legnagyobb probléma, hogy Olgát is meg kel ölnünk, hiszen ő is közéjük tartozik. És bár vegetáriánus étrendet folytat, az amit ősei tettek, megbocsáthatatlan. Ugyanis ha egy wendigó meghal, azt tisztességgel eltemetik, nem pedig elégetik, így a szelleme tovább élhet. Viszont új testet keres magának ,és ezáltal a wendigók mindig újjá születnek. Emellett pedig rengeteg emberi életet oltanak ki, és legtöbbször, nem csak a rossz embereket ölték meg. Bár talán az a jobb eset ha megölik, hiszen ha az áldozat túléli, azzal egy újabb wendigót teremtenek. Ezt tették Olgával is mikor még egészen kicsi volt. Olga szerencsére semmilyen külső változáson nem ment keresztül, így nehezen fogadták be. Ugyanis a wendigóknak jóformán nincsen orruk, és ez az ami külsőre igazán jellemzi őket. A falu környékén akármennyire is sokan vannak, senki nem látta még őket, vagy nem tudta, hogy mit látott. Senki nem tud a létezésükről, aki meg tud, az már halott, vagy már rég wendigó.

A másik problémám, hogy ha tényleg sikerül ez az akció, akkor tovább kel vándorolnunk, más helyekre, hogy ott is kiirthassuk őket. Ez a háború már nagyon régen folyik, és én ugyan csak pár hónapja csatlakoztam a falkához tudom, hogy nem kevés munkánk lesz benne.

- Tehát, ha sikeresek akarunk lenni az akcióban, muszáj, hogy mindenki a legmegfelelőbb állapotban legyen. Ehhez viszont mindenki közreműködése kell. Éberségünk pedig sose lankadjon, mert nem csak mi tudunk az közeledő fontos időpontról. A wendigók is tudják, hogy hamarosan eljön számukra a vég ezen a környéken, de tudjátok, ők nem fognak megfutamodni. Ők nem félnek a haláltól, és ők is felkészülve fogják várni az estét. – „Nem félnek a haláltól” vajon ez mennyire igaz? Talán akit ma megöltünk az is csak megszokásból mondta, vagy talán tényleg nem érdekli őket a halál? Vagy talán együtt annyira erősek, hogy esélyünk nem lesz elbánni velük? Vajon hány wendigó fog szembeszállni velünk… és mi vajon elegek leszünk mindehhez? – Tehát mindenkitől, a legnagyobb odafigyelést várom el az elkövetkezendő időszakban. Az akció pontos menetét, majd a megfelelő időben fogom közölni. Egyenlőre mindenki töltse be a neki kiszabott feladatot. Fontos, hogy mindannyian összeszedettek legyünk. – Egy pillanatra megállt, és halkabban folytatta – Ami pedig Olgát illeti… ha lehet megkíméljük az életét, de ha egyetlen egyszer is új wendigót hoz létre, akár véletlen is… nem kíméljük. – Mindenki ujjongva és tapsolva ünnepelte ezeket a szavakat, de én nem tudtam örülni. Fogtam magam és amint engedték elrohantam a tisztás felé. Útközben már elkezdett szakadni a hó, és tudtam, hogy reggelre megint egyméteres hó lesz, ha ilyen sűrűn és ilyen nagy pelyhekben fog esni. Újabb sikolyt hallottam, de ezúttal már a tisztás felől. Vadul futni kezdtem, és nem érdekelt, hogy nem farkas vagyok, ha kell majd átváltozom, most nem szabad ezzel időt veszteni, futni így is úgyis gyorsan tudok. Útközben a hó egyre jobban szakadni kezdett, és nem sokat láttam, de tudtam, hogy nem Olga sikított, és ez nem jelentett jót. Lehet igaza volt, Petrovnak… Ebben az esetben, már most nem kímélném…

- Ni! – Lizi sikolya újra megtörte, az amúgy nyugodt éjszakai erdő csöndjét. Ekkor már majdnem ott voltam, így menet közben a lehető leggyorsabban átváltoztam, és már ott is voltam a réten. Olga azonban nem volt sehol, ahogy Lizi sem. Nem tudtam mit csináljak. Körbefutottam az rétet rengetegszer és az üregbe is nem egyszer benéztem. A nyomokat próbáltam követni, de ebben a hóban lehetetlen volt.

Hírtelen egymást követve futottak el a wendigók. Mindegyiknek izzott a vérpiros szeme, és a füleiket kihegyezve figyeltek. A nyomukba eredtem, és le is előztem őket nem sokára. Mindegyik megijedt mikor elfutottam mellettük, de gyorsítottak. Volt valami számukra érdekes. Talán Olga is itt van közöttük, talán ő is épp üldöz valamit. De mi van, ha mást üldöznek? Kicsit lassítottam… ekkor azonban megláttam Olgát, a hátán Lizivel. Gyorsítottam, és a lehető legtöbb erőmet összeszedve, amennyi még maradt 2 nap ébrenlét után. Olga nagyon gyorsan futott ő volt talán a leggyorsabba wendigók közül. Így nem is érték utol, de sajnos én sem tudtam beérni. A wendigók mellett futottam, majd végre rájöttem merre tartunk, és összeállt a kép. Egyszer már Olga hozott ide. Ez az ő rejtek helye, amit bár ismernek, mégsem tudják megközelíteni. Egyedül ő képes átugrani a szakadékot, nah mg persze mi vérfarkasok. A tervem azonnal összeállt, és mivel eltart még egy darabig, mire Olga odaér Lizivel tudtam, hogy időm is lesz megvalósítani. Addig úgy sem áll meg míg át nem ugrik, így biztos voltam benne, hogy ott találkozni fogunk. Én ismertem, egy helyet, ahol bár nagyobbat kel ugrani, az út magához a helyhez sokkal közelebb van. Nem egyszer átugrottam már most is sikerülni e kell.

Nem volt bonyolult útvonal, de jó messzire keveredtem a wendigóktól. Tudtam, hohy nem feltétlenül jó magukra hagyni őket, főleg ha esetleg Olga még is csak kifárad, hiszen most kétszer akkora súlyt kell cipelnie. Úgy gondoltam, ha mégis Lizi életére törne őt elég később lerendeznem. Ő várhat…

- Elfáradtam… pihennem kell – Gondoltam, de hamar megváltozott a véleményem – Nem ha megteszem… - Gyorsítottam a tempómon és hamarosan a szakadékhoz értem. Minden izmom megfeszült, és rákészültem az ugrásra. Ekkor azonban észrevettem, hogy egy wendigó egész végig követett, így elhibáztam az ugrást, és nem értem át. A sziklafalban ugyan megtudtam kapaszkodni, de nem sokon múlt, hogy egyáltalán ne érjek célba. Felhúztam magam, majd megpihentem, amíg visszanézte, a túloldalon álló wendigóra, aki gonoszan mosolygott, majd hátrább húzódott, és ő is rákészült az ugrásra. Nagyon fiatalnak tűnt, és elszántsága is nagy volt, de semmi esélye nem volt átugrani a szakadékot. Ugrás közben bele esett a szakadékba, és eltűnt a mélyben. Így hagytam gondolva, hogy rosszat már nem tehet, hiszen biztosan nem élte túl az esést.

Futni kezdtem arra a helyre ahol valószínűleg Olga át fog ugrani. Hamar oda értem, de Olgáék még messze jártak, így kifújhattam magam. Leültem és vártam. Lizi újabb sikolya jelezte, hogy lassan, de közelednek.

Olga pár percen belül fel is tűnt, de már nem volt nagy távolság közte é a többiek között. Meglepődött mikor meglátott, de aztán mosolyogni kezdett. Én hátrébb mentem, és tudtam, hogy újra ugranom kell. Így már meglepetésként érheti őket a jelenlétem. Behúzódtam a fák közé, hogy majd az alkalmas időpontba kirontsak, és átugorva a túloldalra, elintézzek pár wendigót figyelmeztetésül a többi számára. Persze ezekkel majd megint vissza kell térnem a farkasokhoz, hiszen el kell égetni őket, és Lizi előtt ezt nem tehetem meg. Így aztán némi keserűséggel vettem tudomásul, hogy újabb egy napig nem fogom látni.

IV. Fejezet

2011-05-28T11:12:00.003-07:00

Nem tudom meddig volt bekötve a szemem, de bántotta a fény így, az első pár percben nem igazán láttam, hogy hol is vagyok. Majd mikor kitisztult a kép, akkor sem lettem okosabb. Gyönyörű hely volt, ugyan, de nem tudtam hova tenni. Egy apró tisztáson voltunk, ahol négy lépés után máris a túloldalon találtam magam. Ezt a kis helyet, rengeteg fa, és egy hatalmas kőfal vette körül. Ugyan nem kellett sokat sétálnom, de lefeküdtem a fűbe, és becsuktam a szememet. Csönd volt, csak néha lehetett hallani egy egy vonítást. Meg is lepődtem rajta, mert egyáltalán nem hasonlítottak Ni vonításaihoz. Sőt azóta, hogy elválltunk nem is láttam, és ez kicsit elszomorított. Felültem, és körbenéztem, hátha mégis ő az, és mindjárt idefut hozzám, de persze tudtam, hogy akár órákat is ülhetnék itt, akkor sem jönne el ide.

- Hol vagyunk? – Nick a kőfalnak támaszkodva ült, és nézett rám mosolyogva. Nem értettem mi vicces van rajtam, így inkább nem néztem rá.

- A búvó helyemen. Ide szoktam mindig visszavonulni, ha nem akarom, hogy rám találjanak. – Most áttudtam érezni a helyzetét, hiszen pontosan ebben a helyzetben vagyok most én is. Jó, hogy ott vagyok Ni-vel ahol senki nem találhat ránk. Nagyszerű hely, és tökéletesen alkalmas rá, hogy elbújjak a világ elől.

- Ha annyira titkos hely, nekem mért mutatod meg? – Most újra rá néztem, de azóta is mosolygott, és bár ennek valahol örültem, a múltkoriak után, kicsit zavarba is ejtett.

- Te se tudod hol van. – Mosolya most már a füléig ért, és látszott rajta, hogy roppant elégedett magával. Gondolkoztam rajta, mivel tudnám lelohasztani, csak, hogy kicsit kisebb legyen az arca, de semmi nem jutott eszembe. Nem akartam felhozni a múltkori témát, így csak bólintottam egyet. A figyelmemet, most az erdő keltette fel. Mintha folyamatosan fel-alá sétálna ott valaki, és hírtelen megörültem, hogy talán Ni az csak nem akarja teljesen leleplezni magát. Gyorsan felálltam, és megindultam az erő felé, de ahogy közeledtem, az alak úgy távolodott.

- Ez biztos nem Ni. – Magamnak szántam a mondatot, de mostanában mindent hangosan mondtam ki, így persze ez is hangosra sikerült.

- Ni? – Nick most komolyabb arcot vágott, de még mindig meg volt benne az elégedettség.

- Igen… egy jó barátom – Ezzel úgy gondoltam lezárom ezt a témát, de persze Nick tovább érdeklődött.

- Értem, a barátod. És mit keresne itt, ahova pontosan azért jövök, mert nem akarom, hogy bárki is rám találjon? – Nicket érdekelte a dolog, d mintha már tudta volna az összes feltett kérdésre a választ.

- Ni nem ember, ha nem egy farkas. – Gyorsan leültem és arcomat a kezembe temettem. – Hülye…hülye.. hülye..- suttogtam magamnak. Ezt nem kellett volna mondani. Így talán ő is rájön, hogy milyen teremtmények járkálnak erre mostanában. Nem lenne jó, ha a hír lábra kelne, és mindenki megtudná, mert azzal Ni-t veszélyeztetném. Egy ekkora állatnak nem lenne egyszerű megfelelő búvóhelyet keresni. Bár valószínűleg minden időmet rááldoznám. Annak ellenére, hogy talán háromszor négyszer is nagyobb nálam, nagyon megszerettem, és ő is megtűr maga mellett. Ezek szerint nincs velem nagy baja.

Egyszer anyuék megengedték, hogy kutyát tartsak. A teljes neve Petit Papillon volt, ami annyit jelent, hogy kicsi pillangó. Persze nem így hívtam, csak én adtam hozzá még ezt a + nevet. Alapból én is mint mindenki már Petitnek hívtam. Ezt a két szót Franciaországban hallottam még egyszer, és azonnal megtetszett. Amikor megtudtam mit jelent, mindenhova ezt írogattam.

A kutyám rendkívül hűséges fajta volt. Ahol tudott megvédett, vagy éppen segített. Nem kellett betanítanom, ahhoz, hogy ezeket megtudja csinálni. Magától is rájött, mit szeretnék, vagy éppen mire van szükségem. 15 évet élt velem, majd eltávozott egy szebb világba. Halálakor nagyon szomorú voltam, de próbáltam a szép emlékekre összpontosítani, amikből szerencsére rengeteg volt.

Csak úgy mint Petitet, Ni-t is nagyon megszerettem, pedig nem ismerem sok ideje. A szeme azóta is mindig meglep, hogy mennyire hasonlít Nickére. Persze Nicknek kisebb volt a szeme, de a színe és az alakja, mégis rá emlékeztetett. Az elmúlt pár napban gondot is okozott, mert nem szívesen emlékeztem arra az arcra, amikor megfordultam, és otthagytam.

Most vettem észre, hogy Nick némán néz engem, ahogy elmélkedek, és néha mosolyogva, néha szinte sírva emlékszem vissza a múltamra.

- Nem akarok mindent tudni, de az azért érdekelne, hogy hol tengeted mostanában a napjaidat. Nagyon aggódnak a szüleid, főleg azután, hogy írtad a levelet. – Nagyon természetesnek vettem, hogy Nick tud a levélről, hiszen valószínűleg azóta is terjengnek rólam pletykák, ahogy akárki más eltűnéséről. A különbség csak az volt, hogy én nem eltűntem, csupán kikapcsolódásra volt szükségem. Pontosabban, még egy darabig ezt az életmódot fogom folytatni, mert rettenetesen tetszik, hogy valóban a magam ura vagyok.

- Egy remek helyen. – Mosolyogva, sőt elégedetten néztem rá, ahogy azt ő tette pár perccel ezelőtt. Ő ugyan visszamosolygott, de nem tűnt őszintének. – Ne haragudj, de nem mondom el. Elég ha én és Ni tudunk róla. – Megengedtem magamnak egy újabb halvány mosolyt, de Nick csak a fejét rázta, és szomorúan meredt maga elé. – Megbántottalak valamivel? Ha ezen múlik elmondom, csak jobb így ,hogy tudom senki nem fog megtalálni.

- Tehát nem bízol bennem? – Kérdésnek szánta, de végül inkább kijelentő mondatnak tűnt, és sajnos nem mondhattam az ellenkezőjét. Alig pár napja, hogy elkezdődött az iskola, és megismertem, nem értem mire föl bíznék meg benne, hiszen szinte alig beszéltünk, és Olga … Olga. Ő az akivel a legszívesebben beszélgetnék egyet, de most itt volt velem szemben Nick, és pár napja kapva kaptam volna a lehetőségen, de most, nem éreztem úgy, hogy mindenáron beszélnünk kellene egymással. Inkább csak elkezdtem ingatni a fejemet, választ adva a kérdésére. – Pedig ha tudnád… - A mondat végét elharapta, mégis felkeltette vele az érdeklődésemet.

- Mond, mit kéne tudnom. – Felálltam, és oda sétáltam, majd leültem mellé. Láttam, hogy nem akar válaszolni, ahogy azt előbb én tettem, így rajtam volt a sor, hogy pár perc után megszakítsam a csendet. – Az, hogy nem bízom meg benned… az nem azt jelenti, hogy soha nem is fogok. De sajnálom, pár napja ismertük meg egymást, és bár beszéltünk, szerintem nem eleget. Ehhez nálam több időre van szükség.

- Persze megértem. – Nick mosolyogni kezdett – Tehát azért van még halvány esélyem ugye?

- Abszolút. – Örültem, hogy valamennyire kezdtünk eltávolodni a kínos témáktól. Nem tudom mennyit beszélgethettünk ezután. De mire észbe kaptam már besötétedett. Nagyon jól esett ez a beszélgetés, főleg, hogy nem is konkrétumokról beszéltünk, hanem dőlt belőlünk a szó, és elmeséltünk egymásnak rengeteg mindent. Persze nagyívben kerültem a hollétemmel kapcsolatos témákat, és amikor az indulásra került sor, ő se kívánta leleplezni a rejtek helyét.

- Így mind kettőnknek van egy kicsi titkunk. – mire ezeket a szavakat kimondtam, már nem láthattam az arcát, mert felkerült, a kendő, ami ide fele jövet is meggátolta, hogy megjegyezzem az útvonalat.

- Egy kis titok… - Nicktől ez most inkább sóhajtásnak hangzott, és tudtam, hogy ezen a helyen kívül rejteget ő mást is még, de nem kérdeztem rá. Jobbnak láttam, ha útközben már nem beszélgetünk. Amikor végre letett, és kinyithattam a szememet már a suli melletti erdő szélén álltam, és kicsit bántott, hogy ott kellett hagynom az a szép helyet. Viszont örültem, hogy ha vissza megyek Ni talán majd ott vár, hogy elmesélhessem neki, a mai nap eseményeit. Nicktől elbúcsúztam, és gyorsan szedni kezdtem a lábamat a tisztás felé, miután meggyőződtem róla, hogy nem néz, és nem is követ. A tisztáshoz érve már mosolyogtam, és rákészültem, hogy üdvözöljem Ni-t, de ő nem volt ott. Szomorúan kullogtam el, a kis odúmig. Elővettem a kenyeret, meg pár zöldséget, amit még a szüleimtől hoztam el. De nem volt túl nagy étvágyam, ahhoz képest, hogy mekkora utat tettem meg ma. Tudtam hogy holnap egész nap itt leszek, és pihentetni fogom a lábam, mert iszonyatosan bedagadt megint. Bár sötét volt, tökéletesen láttam, hogy kétszer akkora mint a másik.

Mivel Ni órák múlva sem jött meg – bár lehet, hogy csak számomra tűntek hosszú óráknak és valójában csak percek voltak – úgy döntöttem, most egyedül fekszem le. Magányosnak éreztem magam nélküle, de elvégre nem kötheti minden ide.

Álmomból riadtam fel, és mivel nem tudtam visszaaludni, így kimásztam a biztonságot nyújtó üregemből. Az éjszaka hideg, és meglehetősen sötétnek bizonyult, így semmit nem láttam. Kihoztam a zseblámpámat, és körbevilágítottam vele az erdőt, ami rendkívül zordnak, és félelmetesnek látszott. Nappal úgy közlekedtem benne, mint aki semmitől nem fél, de éjszaka egy lépést sem mertem elmozdulni. A bokrok, és a fák ágai, hátborzongatóan zörögtek, és a szél csak erősebben és erősebben fújt. Fázni nem fáztam, mert meleg ruhát is hoztam magammal pluszba, hiszen akkor már megfagytam volna az üregben. Zavart, hogy nincs itt Ni, és meglepően nyugtalanított. Vele biztonságban éreztem magam, bár szerintem, aki megismeri, mindenki biztonságban érezné magát mellette. Nála erősebb és nagyobb állatot nem ismerek a környéken. És ha rajta múlna minden támadást túl élnék az erdőben, de így hogy nincs itt kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Pár perc múlva, inkább visszamásztam az üregbe, és megpróbáltam elaludni. Még láttam, hogy lassan szállingózni kezd a hó, és egyre nagyon pelyhekben éri el a földet, majd elnyomott az álom.

III. Fejezet

2011-05-28T11:12:00.001-07:00

Azt hittem, Nick majd nekem ront, és megkérdezi, mért futottam el, vagy hogy mért nem akarok beszélni velük. De csak oda sétált, és leült mellém. Meg sem szólalt csak ült ott mellettem, és becsukott szemmel várta, hogy megszólaljak. Persze nekem eszem ágában sem volt megszólalni. Arrébb húzódtam tőle, és bár kísértetiesen hasonlított arra, a farkasra nem kérdeztem tőle semmit. Néha oda-oda néztem, és láttam, hogy nem nyitja ki a szemét, így megengedtem magamnak, hogy nézzem őt. Még mindig helyesnek tartottam, de persze nem beszéltem még vele sokat. Amikor meg alkalmam van rá, inkább csöndben maradok.

- Mi érdekes van rajtam? – Nick még mindig nem nyitotta ki a szemét, és így a kérdése meglepett. – Azt hittem legalább most szóra bírlak. – Mosolyogni kezdett, majd szép lassan kinyitotta a szemét. Belenézett a szemembe, majd persze én elkaptam a tekintetem, és másfelé néztem. Még mindig nem volt kedvem megszólalni. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Így csöndben magam elé meredve ültem tovább csöndben.

- Nem fogsz hozzám szólni ugye? – Nick arcáról eltűnt a mosoly, és elkezdett szedelőzködni.

- De. – Nem is tudtam mért szólaltam meg. Talán azért mert jól esett, hogy eddig itt ült mellettem. Még ha nem is szóltam hozzá, valahogy mégis jó volt. –Csak, nem tudom mit mondjak.

- Talán, hogy mért futottál el… - Nicket szemlátomást nagyon is érdekelte a dolog, és így vissza ült mellém.

- Mert nem akartam veletek beszélni… - Nick megint elkezdett felállni, de én utána nyúltam és visszahúztam. - …a tegnapi dolgok miatt. Mert hallottalak titeket beszélni tegnap este, mikor hazaértem… és nem tudtam mire vélni… és jobbnak láttam azt, ha nem szólok nektek. – Nicknek semmi nem látszott az arcán, csak bólintott.

- Igen jobb lelt volna ha nem mondod. – Azzal felállt, és elindult az erdő közepe felé.

- Most hová mész?! – Felálltam és rögtön követni kezdtek.

- Ne gyere utánam! – Egy kicsit megtorpantam, majd újra utána indultam. Érdekelt, hogy mért érintette ilyen mélyen az, hogy hallottam, a beszélgetést, és még jobban érdekelt, hogy vajon hova megy. Az erdő közepén tudtommal nincs semmi. – Ne kövess! Nem hallottad?!

- De hallottam… - Döbbenten álltam ott, hogy most hírtelen mért lett velem ilyen goromba. – Csak…

- Nincs csak, menny innen! – Nem értettem mért csinálja ezt de hallgattam rá. Elindultam, el indultam oda, ahol a legtávolabb leszek tőle, és ahol a legtávolabb leszek mindenkitől, hogy ne zavarjak senkit. A szemembe könnyek szöktek, és láttam amint az arcán megenyhül, és visszafordulva néz utánam. Engem azonban nem érdekelt. Megfordultam, és mentem amerre láttam… arról, hogy hova fogalmam sem volt. Nem mentem haza, nem volt kedvem, nem mentem a kuckóba, mert ott megtaláltak volna. Futottam valamerre… olyan helyeken futottam keresztül ahol még soha nem jártam…De nem érdekelt… most nem.

Fogalmam sincs meddig futottam, és, hogy hova keveredtem. Csak kerestem egy tisztást ,és szépen lefeküdtem az árnyékba. Innen esélyem nem volt hazatalálni, mert fogalmam sem volt, hogy merre van a „hazafelé”. Csak feküdtem az árnyékban és néztem ki a fejemből. Jó volt, a csend, és az, hogy senki nincs a közelemben. Itt remélhetőleg abszolút nem is élnek ragadozók, így ha itt alszom nem kell attól tartanom, hogy levadásznak. Ennek ellenére, kerestem egy üreges fát, és bebújtam. Persze ez nem volt valami kényelmes, de legalább nem voltam szem előtt. Meg kicsit ástam is a földbe, hogy jobban elférjek, és a végére egészen tűrhető lett. Így szépen elhelyezkedtem és bámultam kifelé a rétre. Egy darabig nem gondoltam semmire, majd szépen elkezdtek a fejembe bekószálni a gondolatok. Először az, hogy, hogy hagyott ott Olga, aztán, hogy milyen arca volt Nicknek, amikor elfutottam. Majd végül magam elé képzeltem a szüleim arcát is. Egy darabig biztos nem fognak elengedni sétálni, de nem is lesz rá szükség. Elhatároztam, hogy nem megyek haza. Majd kerítek papírt és tollat, és írok nekik hogy aktuálisan mi van velem, de sose fogom elmondani, hogy milyen kis helyet találtam magamnak. Ez legalább tényleg az a hely, ahol nem fognak rám találni.

Végül eljutottam, a tegnap esti furcsa, beszélgetéshez, Olga és Nick között. Innentől kezdve folyton ezen agyaltam. Nem tudtam leszállni róla, és különböző történeteket kreáltam. Például felvetődött bennem az, hogy Olga talán még sem a barátom, és Nickkel, csak szövetkeztek ellenem, mert kellek nekik valamire. Aztán ezt elvetettem. A másik amit sokkal valószínűbbnek tartok, hogy tudnak valamiről, amitől engem meg kell védeni, de nem tudtam rájönni, hogy mi lenne az. Elvégre semmi veszély nincs a környéken már évek óta.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el, ott a kis üregben összegömbölyödve. Fáradtan keltem fel, és jól esett, ahogy a reggeli napfénybe kimehettem a tisztásra kicsit kinyújtózkodni. Nem tudtam mit csináljak, mert nagyon éhes voltam de haza nem mehettem. Kivéve persze ha anyuék már elmentek dolgozni, mert akkor ételt is vehetek magamhoz, sőt még írhatok is nekik, hogy jól vagyok.

Épp a derekamat roppantottam ki, mikor láttam, hogy tőlem nem messze fekszik az egyik farkas. Természetesen az, amelyikkel már többször is találkoztam. Odasétáltam hozz, és elkezdtem simogatni. A szeme szinte azonnal kinyílt, és felkapta a fejét. De, ahogy meglátta, hogy ki zavarta meg, vissza tette a fejét, a földre.

- Legalább nem vagyunk egyedül.. ugye? – Megvakartam a fülét és láttam, hogy tetszik neki a dolog, így tovább simogattam. – Neked nincs véletlenül egy csapatod, hogy mindig egyedül vagy? – Nézett rám nagy kerek szemeivel, de persze nem értette, hogy mit mondok. – Jó tudom nem érted mit beszélek, de jó, hogy itt vagy. Bár remélem, nem vagy annyira éhes mint én. – Erre felkapta a fejét, és felállt. Engem óvatosan huzigálni kezdett az erdő felé. olyan óvatosan bánt velem, hogy még a ruhám se szakadt el.

- Jó jó megyek utánad, ha ezt akarod, de így szerintem mind kettőnknek kényelmetlen. Te nem látsz előre, én meg nem tudok normálisan menni. – Elnevettem magam, mert tulajdonképpen egy hatalmas farkassal beszéltem az erdő kellős közepén. De nem zavartattam magam. Senki nem volt a közelemben rajta kívül, és ez megnyugtatott. Nem tudtam pontosan mért, de nem féltem tőle, az már biztos. Amíg nem volt mellette a társa nem tartottam tőle. Nem tudom meddig és milyen hosszan követtem, de az utat azért megjegyeztem. Lényegébe egyszerű volt, mert átvágva egy kisebb bozóton egy kitaposott útra jutottunk. Persze az útról fel sem tűnik, hogy ott van egy tisztás, ha csak nem tudja az ember. Nem haladtunk valami gyorsan, főképp, mert én nem bírtam követni az ő tempóját, így lényegében és is lassan sétáltam, ő meg nagyjából félpercenként lépett egyet. Végül is kiértünk az erdőből, és az iskolánál találtam magam, ahonnan tegnap kiindultam.

- Minek hoztál ide? Nem akarok ide jönni. jó volt nekem a tisztáson. – Aztán eszembe jutott mit is akartam, és kicsit visszahátráltam az erdőba, majd az erdő szélén futni kezdtem a házunk irányába. Anyuék reményeim szerint már dolgoznak így tudok ételt italt, és papírt is szerezni. Nem volt hosszú út, és hál istennek nem is estem el. A hó ami tegnap még hatalmas volt, mára már szinte teljesen elolvadt. Úgy döntöttem, hogy anyuék akár otthon vannak akár nem az ablakon keresztül közelítem meg a szobámat. alahogy sikerült felkercmeregnem az ablakig, de akkor rájöttem, hogy este belülről is bezártam, így innen esélyem nincs bejutni. Így elkezdtem lemászni, de mikor leugrottam, a lábam kibicsaklott, és nem igazán sikerült ráállnom. Szitkozódtam egy kicsit, majd erőt vettem magamon és bementem a lakásba. Persze kulccsal, mert anyuék valóbna nem voltak itthon, és ennek örültem. Összeszedtem némi ételt, ésitalt a táskámba, meg így fáslit is tettem be. Tettem el zseblámpát, és pár lapot meg tollat is. A biztonság kedvéért nagyon sok mindent összepakoltam köztük váltó cipőt és ruhát is. Minimum a patakban had tudjam kimosni, ha nincs épp befagyva. Végül hagytam egy levelet anyuéknak:

„Drága anyu, és apu!

Ne aggódjatok remekül vagyok és sajnálom, hogy nem jöttem haza. szükségem van egy kis időre. Jól vagyok nem kell aggódni, és amint úgy érzem, hogy minden helyre jött. Tényleg nincs semmi bajom és nem kell aggódni. Mindenem megvan. Küldök majd leveleket, hogy tudjatok róla mit csinálok.

Puszil lányotok,

Elisabeth”

Többet nem akartam írni. Főleg nem azt hogy hol vagyok, hiszen egyenlőre magam sem tudtam még pontosan. Az viszont már biztos volt, hogy ha vissza érek az iskola melletti erdőhöz bekötöm a lábamat.

Annak ellenére, hogy a lábam nem volt valami jó állapotban és be is dagadt, ahhoz képest egészen gyorsan visszaértem. A farkas persze nem volt ott. Kicsit csalódott voltam, de tudtam, hogy úgysem lehet végig mellettem. Leültem az egyik fa tövébe és elkezdtem bekötni a lábamat. A suli udvarán most is sokan voltak, mert nem rég lett vége a tanításnak. Az udvaron ott volt Olga és Nick is. Megint hosszan beszéltek. Arra gondoltam oda kéne hozzájuk mennem, de letettem róla. Felálltam és elkezdtem szép lassan elbicegni az erdő irányába. Még egyszer visszanéztem, és láttam, ahogy Nick az erdőt fürkészi. m látott meg, de mintha sejtette volna, hogy itt vagyok. Végül aztán Olga is megfordult, de Nick csak legyintett és elmentek a másik irányba. Én pedig hátat fordítva az iskolának eldöcögtem a tisztásig. Ott aztán szépen bementem az üregbe, és rájöttem, hogy kicsit bővítenem kell a helységen. Magamhoz vettem egy követ és újra ásni kezdtem. Kicsit kiszélesítettem, és kicsit mélyebbre ástam, így elfért mindenem. Felakasztottam a zseblámpát a fejem felé, majd kimentem vissza a tisztásra. Kiterültem a földön ,és lehunytam a szemem. A tudat, hogy most a saját magam ura vagyok megnyugtatott. Sikerült tényleg mindent kizárnom, és arra gondolnom, hogy itt most csak és kizárólag egyedül vagyok. A pihenésemből a farkas ébresztett fel. Óvatosan böködni kezdett, és mikor látta, hogy kinyitom a szemem abba hagyta és lefeküdt mellém.

- Nem jó ez így. Nem tudlak, hogy hívni. – Halványan elmosolyodtam. – Válasszunk neked nevet. Mit szólnál a Ken-hez? – Meglepődtem, mert rögtön lereagálta, és vicsorogni kezdett. – Jól an jól van, akkor legyen… Bob? – Szintén vicsorogni kezdett, és az utána következő körülbelül 20 név sem tetsztt neki. – Legyen Nick? – Erre nem vicsorgott, így úgy vettem, hogy tetszett neki. – Ez viszont nekem nem tetszik. – Elhúztam a számat, mert megint eszembe jutott, hogy milyen hangon küldött el, és hogy végül hogy nézett utánam. Úgy látszik ezt nehezen fogom megemészteni. – Mit szólnál, ha lerövidítenénk… legyél csak simán Ni. Ez félig az a név ami neked tetszik, még se emlékeztet engem rosszra. – Örültem, hogy kiválasztottam neki a megfelelő nevet, és bár nem volt szimpatikus név legalább volt akihez beszélhetek. Azért még tettem egy kísérletet, hát ha meggondolja magát a névvel kapcsolatban. – Biztos jó lesz ez a Ni? Csak nekem nem olyan szimpatikus igaz? – Azzal felálltam kicsit átmozgattam magam, majd elindultam az üreg irányába. Persze így, hogy az egyik bokám kiment, sokkal könnyebben elestem, és persze ezek a kistávon is kihasználtam az alkalmat, hogy elessek az egyetlen gyökérben, ami keresztezte az utamat. Gyorsan feltápászkodtam majd visszafordultam Ni felé.

- Ha velem vagy ezt meg kell szoknod. – Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd bebújtam, és felkapcsoltam a zseblámpát. Igen praktikus volt, főleg, hogy így tudtam olvasni. Mint mondtam minden lehetséges dolgot magammal hoztam, így többek közt könyvet is, hogy legalább ne unatkozzam, ha éppen nem csinálok semmit. Persze azt terveztem, hogy túrázgatni fogok Ni-vel a környéken, de ez persze ilyen lábbal nem lehetséges. Ezzel még várnom kel pár napot. Hírtelen sötétebb lett az üregben, és nem értettem mi történt. Majd amikor végre felnéztem a könyvből láttam, hogy az üreg bejáratát Ni teljes testével eltakarta. Megvakarhattam a felém eső részét, majd letettem, a könyvemet, lekapcsoltam a zseblámpát, és Ni-nek dőlve álomba merültem.

Ezt az álom kimaradhatott volna. Borzalmas volt. Többször is felkelltem, de ahogy visszaaludtam folytatódott. Futnom kellett, és természetesen álmomban is kiment a bokám. Így ez lassított és nem tudtam úgy futni, ahogy akartam. Nem tudtam pontosan mi elől futok, de csak úgy bennem volt az ösztön, hogy futnom kell, de egyre inkább nem ment. Majd amikor végül megfordúltam, hogy szembenézzek az üldözőbbel arra keltem, hogy torkom szakadtából sikítok. Persze azonnal ki akartam menni az üregből, de Ni nem hagyott annyi helyet sem, hogy kimásszak. Elkezdtem böködni, és mozgolódott egy kicsit, és tudtomra adta, hogy fenn van, de nem engedett ki.

- Ne csináld már engedj oda hozzá! Tudom, hogy itt van! – Leblokkoltam. Olga volt az, és Ni-hez beszélt. – Ne szórakozz velem már megint! te is tudod, hogy egyszer ki kell engedned, és én megvárom. – Halk lépteket halottam, majd pár perccel később a hatalmas gát elvonult az üreg bejárata elől, utat nyitva nekem. De én már nem akartam ki menni. Végül Ni húzott ki a helyemről. Körülnézett, majd elkezdett vonszolni a patak felé. Én mentem utána ahogy csk tudtam, de persze nem volt ínyemre a dolog. Nem szeretnék Olgával találkozni.

- Okos vagy, hogy nem engedted ide. Szeretem, és a barátom, de egyenlőre jobb ez így kettesben nem? – hatalmas fejét oda dörgölte hozzám, majd látva hogy megpróbálom kihasználni az alkalmat, hogy visszaforduljak, megint húzni kezdett a patak felé. A patak vize rettentő hideg volt, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy belemásszak. Nem is másztam bele, de Ni természetesen belelökött, így amikor vizes voltam, már teljesen mindegy volt. Gyorsan arcot mostam, de nem maradtam sokáig a vízben. Kimásztam a szélére, és csak a lábamat lógattam bele. Leszedtem a kötést, és hagytam, hogy lehűtse a kétszeresére dagadt bokámat.

- Úgy döntöttem, még is beszélnem kéne Olgával. Elvégre a barátom, vagy micsoda… - Hosszan gondolkoztam ezen. Olga nem is tehet semmiről, azon kívül persze, hogy ott hagyott a tisztáson a két farkassal, de hát haza találtam. És őszintén szólva kezdett bűntudatom lenni. Nem tett semmi olyan megbocsáthatatlant, hogy ennyi ideig haragudjak rá. – Na majd ha jobba lesz a lábam megkeressük… rendben van? – Már olyan természetes volt, hogy beszélek hozzá. Mintha a kutyám lenne. Okos és értelmes. Persze egy szavamat sem érti, de néha letudja reagálni amit mondok és ez már nagy szó. Visszamentem az üregem elé, és elővettem, a kenyeret, amit magammal hoztam. Ettem belőle egy keveset, majd szépen visszacsomagoltam. Nem volt igazán mit tennem, így elindultam körbenézni a környéken. Ni úgy félóra után magamra hagyott, és onnantól egyedül folytattam. Rengeteg szép hely volt ezen a környéken, de a legjobban a közeli hegy alja tetszett. Gyönyörű környék volt, és sajnáltam, hogy eddig nem fedeztem fel. Bár kezdtem gyanakodni, hogy lassan rossz helyre tévedek, mert régóta sétáltam ebbe az irányba, és nem lenne jó, ha összefutnék, egy medvével, mert jelen esetben én jönnék ki rosszul. Ham ég lenne használható két lábam talán lenne esélyem, de így inkább visszafordultam, és megelőztem a problémát. Elkezdtem visszafelé ballagni a rét felé, de aztán meggondoltam magam. Elmentem ugyan a hegy aljától messzebb, és kiértem az erdő szélére, de még nem volt kedvem visszamenni. Végül rájöttem, hogy ott lyukadtam ki ahonnan Nick visszaküldött. Érdekelt mi van itt, de nem tudtam, hogy mennyek e vagy sem… egyrészt érdekelt, hogy mi van ott, de másrész pedig, biztos volt valami oka, hogy így felhúzta magát rajta. Fel alá sétálgattam, hol elindultam, hol visszafordultam, mert megváltozott a véleményem. aztán végül leltem az ösvény bejáratánál, és csak ültem, s bámultam a fát, ahol még egymás mellett ültünk Nickkel, szótlanul csöndesen. Mégis jobb érzés volt az úgy mint így egyedül. Egyedül minden nehezebb, és unalmasabb. Persze ha végre majd találkozom Olgával talán majd délutánonként ő is velem tart majd, addig meg elfoglalom magam valamivel.

Halk zörgést hallottam, de nem figyeltem oda, csak bámultam magam elé. Nem is néztem, hogy ki az, de automatikusan Ni-re gondoltam. Kinyújtottam a kezem és kerestem a nagy szőrös és meleg bundát. De nem találtam. Ekkor megfordultam, és Nicket láttam meg. Zavartan visszahúztam a kezem, mert nem rá számítottam. Gyorsan körülnéztem, de Ni-t sehol nem láttam.

- Szia. – Nick bátortalanul szólt hozzám, de nem tudtam, hogy reagáljak, így viszont köszöntem egy sziával, de nem mondtam többet. – Figyelj én nagyon sajnálom…

- Ne… légyszi..ismerem a sablon szövegeket.. nem kell. Ha sajnálod, az úgyis kiderül. A szavak nem érnek sokat tettek nélkül. Van egy barátom… egy szót sem szólt még hozzám…de úgy érzem tökéletesen megérjük egymást, és ő tettekkel érte el, hogy kicsit is megbízzak benne. – Megint körbe néztem, de persze csalódottan kellett, visszafordulnom Nickhez.

- Egyáltalán nem sablon szöveget akartam mondani. De úgy látom, nehezen foglak tudni kiengesztelni. – Hírtelen mosolyogni kezdett, de nem értettem, hogy min – Hidd el, szerintem nagyon jól megértenénk egymást, akár savak nélkül is. –Elnézett az ösvény felé, majd felállt, és a pólómat megfogva gyengén húzni kezdett. Fel álltam, de a rossz lábam nagyon elváradt a mai sétálgatásom során. Nick azonban ráérősen megvárt, de a pólómat nem engedte el. Sétálltunk ketten az ösvényen, és szint egymáshoz sem szóltunk.

- Legalább elmondod hova vezet ez az ösvény? – Nick megrázta a fejét és csak annyit mondott, „majd meglátod”. Sokáig nem szólt hozzám, majd egyszer csak megálltunk, és elővett egy kendőt a zsebéből.

- Ha nem haragszol… - Feltette a szememre, majd a karjaiba kapott és vitt tovább. Nem értettem, miért van erre szükség, és mikor már számomra sok ideje mentünk így elkezdtem mozgolódni, ami persze megnehezítette a dolgát.

- Mi volt ez a morgás? Hova viszel? – Hallottam egy kisebb puffantást, majd haladtunk tovább de nekem mindenem görcsbe rándult. Lehetséges, hogy nem kellett volna ennyire megbíznom benne. Elvégre nem rég ismerem.

- Megérkeztünk. – Óvatosan letett, úgy, hogy a saját lábamon állhassak, majd levette a kendőt a szememről.

II. Fejezet

2011-05-28T11:11:00.001-07:00

Olgának annyi ötlete volt, hogy egész úton hazafelé arról beszélt, hogy mit csinálhatnánk. Én a legjobb ötletnek a túrázást tartottam, és hál’ istennek ő is jó ötletnek tartotta. De kivételesen nem a tó környékére, hanem az inkább az erdőben lévő részeket derítenénk fel. Mondta, hogy nem messze a tótól, van egy nagyon szép tisztás, és oda kimehetnénk. Nem tudtam, pontosan hol is van, de a megesküdött rá, hogy messze van a medvék vadászterületétől.

- Figyelj csak… - kezdtem, majd inkább nem folytattam.

- Mondjad, ha már belekezdtél. – Mosolygott rám és bátorított, hogy mondjam nyugodtan. Majd látta, hogy csak azért sem akarom elmondani. Nem csoda, hogy nem volt kedvem befejezni a mondatot, mikor a farkasról akartam kérdezni. Nem tudom, hol van az ő vadász területe, vagy hogy egyáltalán több van e belőle. De nem hinném, hogy sokszor szeretnék vele összefutni. Már csak azért sem, mert jó tegnap megkímélt, de lehet, hogy nem volt annyira kiéhezve. Ilyet már hallottam, hogy medvék sem támadnak meg mindenkit, akik szembe jönnek velük. De persze ha éhesek, akkor nem nézik, hogy ember vagy állat…támadnak. Nekem is volt szerencsém összefutni velük. Nah, igen többel is egyszerre, hogy mért nem támadtak meg azt máig nem tudom. De nem voltam valami okos. Egy fára másztam fel, de persze oda simán követhettek volna. Szerencsémre nem tették, de nem másztam le a fáról pár óráig. Azóta sem mentem arra a környékre. És nem is állt szándékomban.

- Ha már úgysem mondod el, akkor beszélek tovább. – Olga olyan volt mintha semmi nem érdekelné. Csak úgy létezik és nevet mindenen. Bár néha voltak furcsa megmozdulásai. – Tegnap hallottam a hírekben a nagy mancs nyomokról… - Nah helyben vagyunk. Ezért figyelt fel ő is ennyire a rajzomra. - …és ami azt illeti én lehet már láttam a nyomok gazdáját egyszer. Ugyan ott, ahol most is végig kell mennünk a tisztáson, de nem hiszem, hogy összefutnánk vele. Akkor egyszer is elég messziről láttam. Sőt az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, de ezek a mancsnyomok, most kicsit megerősítettek abban, hogy nem vagyok teljesen bolond. – ég folytatta ezt az eszme futatást egy darabig, de én nem igazán figyeltem. Ott leragadtam, hogy talán ő is látta. És elbizonytalanodtam, hogy elmondjam e, vagy sem, hogy valójában én is láttam. Aztán amellett döntöttem, hogy ilyen szempontból senkiben nem bízhatok meg. És bár Olga kedvesnek és megbízhatónak tűnt, még egy napja se, hogy beszélünk. Így nem mondtam el neki.

Amikor átértünk hozzám csurom vizesek voltunk, de szinte észre sem vettük. A reggeli fél méteres hóból már jócskán olvadt el, aminek nagyon örültem. És bár a csizmám nem ázott be, de útközben azért itt ott ránk hullott a fákról egy-egy nagy adag hó.

Amint beléptünk a házba megcéloztuk a fürdőszobát, és legfőképpen a törölközőket, és a hajszárítót. Jól megszárítottuk magunkat, majd bementünk a szobámba. Előkaptunk egy térképet, és berajzoltuk az útvonalat, amin elakartunk jutni a tisztásra.

- Szerintem itt könnyebb lenne elmennünk, mert az egy sziklásabb rész ha jól emlékszem. – Olga nagyon ismerte a környéket, és szinte mindent tudott, hogy hol van. Fajében már összeállt az útvonal, és csak mondta és mondta, hogy miken kell keresztül menni. Én pedig írtam össze a listát, hogy mit érdemes vinni. Úgy terveztük, hogy mivel mostanában hosszabbak a nappalok, viszünk egy kevés ételt is hátha lesz időnk leülni és enni egy keveset.

Az útvonalat Olgával még rengetegszer átvariáltuk. Végül is úgy döntöttünk, hogy egy kisebb kört fogunk megtenni, és úgy, hogy visszajussunk a kiindulási ponthoz. Persze ez a kisebb kör, nem volt annyira rövid út. Ha jól sejtem nehéz utunk lesz és sietnünk kell ha vissza akarunk érni sötétedés előtt. Persze most nagyon aggódtam, hogy nem érünk vissza, mivel a múlt esti kalandom után, nem szeretnék még egyszer bolyongni az erdőben.

- Liza! Itthon vagy? – Apu jött fel a lépcsőn és nyitott be a szobánkba. – Oh jól van. – Ekkor vette észre Olgát mellettem. – Áh szia. Liza apukája vagyok.

- Jó napot! A nevem Olga és Liza osztálytársa vagyok. – Apu összehúzta a szemöldökét, és nem értettem, hogy mi a baja.

- Maradjunk a tegezésnél. Szólíts inkább Peternek, ha lehet. – Olga bólogatott és mosolygott. Apuról viszont az tükröződött, hogy valami nem stimmel. A térképünket nézte, és az útvonalat amit közben már épp véglegesítettünk. – Lányok attól tartok ma nem mehettek túrázni.

- Hogy mi? Nah, ne már! Eddig mindig elengedtél, és most tényleg visszaérek sötétedésre. – Apunak komoly arca volt, és nem igazán érdekelte mit mondok.

- Azt mondtam itthon maradtok és nem mentek sehova! – A halk hangja lassan átment üvöltésbe.

- Apu ne már! Mi történt? – Azért is tudni akartam, hogy mért nem mehetünk, mert ilyenkor oka szokott lenni, és valószínűleg nem a csúszós utaktól és a nagy hótól féltenek. Úgyis tudják, hogy reménytelen eset vagyok és elesek a legegyenesebb talajon is, de azt is pontosan tudják, hogy ezek ellenére tudok magamra vigyázni.

- Mit nem lehet azon érteni, hogy nem?! – Apu próbált nem üvölteni, de reménytelen próbálkozás volt. Kiment az ajtón és becsapta maga mögött. Ezt nem tudtam mire vélni, és bocsánatkérően néztem Olgára. Megrázta a fejét, és csendben összeszedegette a térképeket, majd felrakta az asztalra.

- Nem is értem mi volt ez. Mindig elenged. És hogy még neked is megtiltsa… nem értem mi történt. – És most aztán tényleg összezavarodtam. Annak ellenére, hogy legbelül eddig nem díjaztam az ötletet, most már annyira bele éltem magam hogy menni akartam. – Nem is fogja megtiltani… - Elmosolyogtam, és Olgára néztem, aki meglepődve nézett rám, majd ő is mosolyogni kezdett.

- Elmegyünk? – Olga újra lelkesnek látszott és láttam a szemében a csillogást.

- Még szép! – Elnevettem, magam, mert közben rájöttem, hogy ez lesz az első szabályszegésem. Eddig teljesen jó kislány voltam, de eddig nem is voltak ilyen problémák, hogy túrázni ne engednének el. Úgy tettünk, mintha Olga hazamenne, így le is kísértem. Ő kint a ház előtt várt rám. Gyorsan visszaszaladtam a szobámba, és felírtam egy papírra, hogy „ ne zavarjatok, korán lefeküdtem” majd kiragasztottam az ajtón kívülre. És hogy minden tuti biztos legyen az ajtót is bezártam. A kulcsot magammal vittem, hogy nehogy valami baj legyen és majd ne tudjak bemenni, ha esetleg a nem a szobámból kell majd kinyitnom az ajtót.

Egy táskába összepakoltam mindent, majd kidobtam az ablakon. Szerencsére nem puffant, mer Olga lent elkapta. Kimásztam az ablakon, és meglepődve láttam, hogy ez magasabb mint gondoltam. De persze próba szerencse. Az ereszcsatornán, ami közvetlen az ablakom mellett húzódott lemásztam. Inkább nem néztem lefelé, és örültem mikor leérkeztem. Hegyeket és fákat már megmásztam, de a ház az teljesen már. Itt egy árva kapaszkodó sincs, ha megcsúsznék.

- Mindent elrendeztél? – Olga már nagyon izgatott volt. Valószínűleg már többször is megszegte a szabályokat, sőt az is lehet, azt sem tudja mik azok a szabályok. Bennem volt némi bűntudat, de amiről nem tudnak az nem fáj…

- Igen, mindent… remélem. – Visszanéztem az ablakomra, és elgondolkoztam, hogy vajon jó ötlet e ez egyáltalán. Főleg, hogy apu nem sűrűn tilt meg dolgokat, most mégis olyan erőszakosan tiltotta meg mint még semmit. Lehetséges, hogy megint a farkasról van valami hír, vagy újabb nyomokat találtak, és ez nyugtalanítja? egyre nagyobb lett bennem a bűntudat, de végül is elindultunk. Olga megint annyit beszélt, pontosabban mesélt, hogy el is felejtettem minden bajom. Így nagyon örültem neki, hogy végig beszél.

- … És képzeld, mikor kicsi voltam én is itt laktam 1-2 évig. Sajnos nem emlékszem rá, de azt elmondták, hogy itt éltem. Én legjobba Kanadára emlékszem. Ott éltem a legtöbbet, talán öt évet is. Ott is gyönyörű erdők vannak. És rengeteg helyet bejártam. Ott még a suliból is lógtam, hogy túrázhassak. – Megdöbbenve néztem rá, majd látva a döbbentségemet folytatta. – Persze itt nem fogom ezt eljátszani. Tudom, milyen fontos, most ez a pár év ami még hátra van a suliból. És persze téged se akarlak a rosszba vinni. – Erre mindketten elkezdtünk nevetni. Ő gondolom azért, hogy ezt rossznak tartom, én meg azon, hogy ezt így külön kiemelte. Miután abba hagytuk kérte, hogy most én is meséljek egy keveset magamról. Vonakodva ugyan de bele kezdtem.

- A szüleim idevalósiak, de nem itt születtem. Valahol én is Kanadában éltem ezelőtt, mert anyuék oda jártak egyetemre, de amikor megszülettem, nem tudtak egyből visszajönni. Most öt éve lassan, hogy visszajöttünk. És ami azt illeti jó döntésnek tartom, mert szép környék.

- Te is Kanadai vagy…mármint… lehet, hogy már egyszer találkoztunk, csak akkor még nem sikerült összebarátkoznunk. – Olga nagyon lelkes volt, sőt rá nem jellemző módon el is csúszott, és hátra esett. Én kicsit kuncogtam, és jutalmul engem is lehúzott a földre.

- Ezt most mért?! Én útközben többször is elestem, és te is nevettél.

- Csak mosolyogtam, az nem ugyan az! – Erre nem tudtam mit mondani, csak mosolyogtam és felsegítettük egymást. Még nem tettünk meg sokat az útból, és alig egy órája, hogy elindultunk. A telefonomat is magammal hoztam háta esetleg apuék észreveszik, hogy nem vagyok otthon lehet keresnének. Olga meglátta rajtam, hogy megint eszembe jutott, hogy otthon kéne lennem, és megsimogatta a vállam.

- Még vissza fordulhatunk és hazafuthatunk. ennyit nem ér, hogy rossz kedved legyen, akkor megismételjük máskor. – Olga szemében némi csalódottságot láttam, így megráztam a fejem, és mondtam ,hogy mehetünk tovább, nincs semmi baj. Fejemben is rendszereztem a gondolatokat, megpróbáltam túltenni magamat a dolgon, és arra koncentrálni, hogy ez jó móka. Persze, ha tudom, hogy mi következik valószínűleg inkább vissza fordultam volna…

Egy kis patak mellett sétálgattunk, ami elválasztott minket az erdőtől. Olga kicsit nyugtalannak tűnt, és ez felkelltette az érdeklődésemet.

- Mi a baj? Látom, hogy valami nincs rendben.

- Ne viccelj, mért lenne baj? - Olga gyorsan magára erőltetett egy mosolyt. De nem tudta hosszan fenntartani, így inkább elnézett a másik irányba. – Itt láttam, vagyis mintha itt láttam volna először, azt a farkast vagy mit. De hát már egyre inkább hülyeségnek tartom ezt az egészet. – körülnézett, majd mutogatni kezdett az újával –azt hiszem valahol ott láttam… vagyis odaképzeltem oda. Némi lelkesedést vélem felfedezni a hangjában, de a szeme továbbra is inkább szomorúságot mutatott. Körülnéztem, hogy erre mi oka lenne, de nem láttam semmit, ami lehangolhatná. Sőt gyönyörű volt ez a hely. Alig vártam, hogy elérjünk a réthez, mert az valószínűleg még gyönyörűbb lehetett.

Az egyetlen dolog ami aggasztott, hogy így erdőben már éreztem, hogy lassan megy lefelé a nap. Mondjuk még csak 4 fele járt, De még az út utolsó harmada hátra volt.

- Mennyire van messze a rét?

- Már csak pár perc. – Olga megint mosolygott, de ez sem volt túl meggyőző, így az út hátralevő felében, szinte némán mentünk egymás mellett. Tényleg csak pár perc kellett és ki értünk a rétre. Ott aztán lepihentünk egy kicsit.

A rét tényleg gyönyörű volt. A fák teljesen körbevették, és hallatszott a patak halk csobogása. A hó csak úgy csillogott, és így a lemenő na fényében még szebb volt. Én leültem egy kőre az egyik fa tövében, és becsuktam a szememet. Kicsit ki akartam pihenni magamat, mert lég hosszú utat tettünk meg és sietnünk is kell visszafelé, hogy hazaérjünk. De nem sokkal utána, hogy leültem Olga rángatni kezdett, hogy inkább mennyünk visszafelé.

- Mire hazaérünk az még sok idő. Közben is lesznek még szép helyek. – Miközben hozzám beszélt nem is nézett rám. A fákat nézte, és olyan volt, mintha ő látna is közöttük valamit, vagy valakit. – Nah gyere már.

- Mi ez a hírtelen nagy sietség? – Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Először azt hittem, hogy talán a farkas lesz, az, de attól ő nem félne annyira. Vagy még is? – Olga? – Kiszabadítottam a kezem és megálltam. – A farkasról van szó? Megint láttad? – Olga megállta nekem háttal. Egy perc is eltelt mire megfordult, de nem rám nézett. Mögém nézett. Megfordultam, hogy lássam mit néz.

Mikor megláttam magam előtt a farkast, köpni nyelni nem tudtam, és futásról se lehetett szó, mert a lábaim sem mozogtak. Csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Lefagytam..

- Lizi…Lizi.. gyere ide lassan – Látva hogy nem mozdulok kicsit hangosabban szólt hozzám. – Lizi, gyere már. – Hangja nagyon remegett. Én lassan léptem egyet hátra, és még egyet, és még egyet. A következő lépésemnél a farkas vicsorogni kezdett, és bennem megint megfagyott a vér. Ez most más volt… ez nem az a farkas volt, amit korábban láttam… azt rögtön felismerem volna a szeméről. De ennek sötétbarna szeme volt, és olyan dühösnek nézett ki, hogy még levegőt venni sem mertem.

- Lizi gyere… nem fog bántani… - Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Itt áll előttem egy több méteres farkas, aki valószínűleg nem tart valami szimpatikusnak, és ő még azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy nem fog bántani. – Gyere tényleg nem fog bántani…

- Nah ne röhögtess! – Dühösen hátrafordultam, és odakiáltottam ezt a fél mondatot Olgának. Persze ez nem volt valami jó ötlet, mert így a farkas tudta, hogy már nem rá figyelek. Ez pár másodperc alatt végig futott az agyamon, és visszafordultam hozz. Ő azonban ahelyett, hogy ezt kihasználta volna állt tovább. – Mért? – Kicsit elmosolyodtam és tettem felé egy lépést. – Pedig elég jó helyzetben voltál. Mért hagytad ki ezt a megfelelő alkalmat? – A farkas hírtelen újra rám nézett. Eddig ugyanis inkább Olgát nézte mint engem. A hátam mögül a levelek zörgését hallottam, és azt hittem eg újabb farkast üdvözölhetünk a réten de nem. Olga hagyott ott engem… egyedül.

- Nah, hát ennél jobb helyzeted nem is lehetne. - Gondolkodás nélkül leültem a földre, a farkasnak háttal, és néztem a zörgő bokrokat, amik jelezték, hogy Olga viszont kihasználta a farkas figyelmetlenségét. A farkas vonyított egyet mögöttem, majd kikerülve Olga után futott.

Nem sokkal később újra a bokrok zörgését halottam a hátam mögül. Erre felugrottam, és megfordultam. Szembetaláltam magam a múltkori farkassal. Ő is Olga után futott, de ő visszafordult egy pillanatra, és rám nézett. Én elkezdtem hátrálni, majd rájöttem, hogy ha ölni akar úgy sincs esélyem, így megfordultam, és elindultam a haza vezető úton. Olga miatt aggódtam inkább. Nem tudom, hova futott, és azt sem tudom, hogy miért hagyott itt, de most egyszerre haragudtam rá, és egyszerre aggódtam érte. Bár nem tudom mire számítottam egy napi ismeretség után. Túlságosan beleéltem magam, hogy végre 5 év után valakivel ennyire jóba legyek. És főleg, hogy ő is szeret túrázni, ez külön jó… jó lett volna, ha végig érünk az útvonalon.

- Basszus! – Nem néztem a lábam elé, és elestem. Szerencsére fűre esem, de nem volt messze tőlem, egy hatalmas kő. Azt ha lefejelem szépen néztem volna ki. Így is még vissza kell másznom az ablakon, amit őszintén, így egyedül nem tudom, hogy fogok megoldani.

– Basszus! Anyuék! – Megfordultam, és láttam hogy a farkas még mindig bámul. – Mit nézel? A társad arra ment. – És elmutattam abba az irányba amerre Olga és a farkas elfutottak nem sokkal ezelőtt. –Áh hagyjuk… - Morogtam még egy darabig magamba, majd amennyire tudtam gyorsítottam a lépteimen, mert nem sok időm maradt hazaérni.

Hazafelé szinte rohantam, de már besötétedett, mire végre megérkeztem a ház elé. Rengeteg dolog kavargott a fejemben, mint például, hogy mi történt Olgával, vagy hogy a farkas vajon követett e, mert nem volt időm arra, hogy hátra nézzek. De inkább tényleg Olga érdekelt. Őszintén nagyon haragudtam rá, mert mi az, hogy ott hagy a farkassal?! Nem értettem, hogy ez mire is volt, jó, hiszen bármi bajom eshetett volna. Jó, hogy ő félt, de miből gondolta, hogy én nem?!

- Esküszöm, hogy nem akartam semmit, de hányszor mondjam még el!? – Megfagyott bennem a vér. Olga hangját hallottam, nem messze a házunktól. Körülnéztem, és elkezdtem keresni a hang forrását.
- Ha nem akartál semmit, mit kerestél vele kettesben abban a nyomorult erdőben? Ha jól emlékszem megállapodtunk valamiben.

Nem mertem volna megesküdni rá, de a másik hang nagyon hasonlított Nick hangjára, így egyre jobban érdekelt, hogy mi folyik itt. Egyre közelebb értem hozzájuk és végül egy nagyobb szikla mögött bújtam meg, és onnan néztem őket. Ahogy gondoltam az egyik Olga a máik pedig Nick volt. Nem értettem, hogy Olga mit keres itt, és hogy Nick mit keres itt. Azt meg aztán végképp nem, hogy Nick honnan tud a közös kiruccanásunkról Olgával.

- Mit mondjak neki holnap? – Olga bizonytalanul nézett körbe, mintha tudná, hogy figyelem őket. Ezért halkabban is folytatta – Nem csodálnám, ha holnap nekem esne, hogy mért hagytam ott.

- Csodálkozol?! – Nick nem beszélt halkabban, sőt egyre ingerültebb volt.

- Amikor azt kértem, tartsatok szemmel minket, azt nem így értettem! – Elhallgatott és megint körülnézett. – Ezt te is jól tudod!

- Ezt nem itt kéne megbeszélnünk. – Nick is körülnézett, és egyértelmű volt, hogy sejtik, hogy nincsenek egyedül. Így lassan elkezdtem kúszni a házunk felé. Egészen a házunkig alig vettem levegőt, mert féltem ,hogy esetleg azt is meghallják. Nagyon örültem, neki, amikor végre újra a szobámban voltam, és látszólag anyuékat sem izgatta, hogy bezárkóztam. Legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Gyorsan átöltöztem pizsamába, és bedőltem az ágyba. Most már végleg elhatároztam, hogy egy darabig nem teszem be a lábamat az erdőbe, mert annak az esélye hogy kétszer egymás után összefutok itt egy farkassal, nem volt túl nagy, mégis nekem sikerül.

De jobban érdekelt az, hogy mi volt ez a rövid beszélgetés Olga és Nick között, és hogy vajon, mit jelent az, hogy „nem ebben állapodtak meg”? Sokat gondolkoztam ezen, de nem találtam benne semmi értelmet, így inkább felhagytam a kombinálással, és megpróbáltam elaludni.

Álmomból halk kopogás ébresztett fel. Először azt hittem, hogy máris reggel van, és hogy apu kopog az ajtón, hogy keljek fel. Mikor ránéztem az órára, az viszont csak hajnali fél kettőt mutatott.

- Biztos csak beképzeltem… - Nyugtattam magam, majd visszafeküdtem. Pár perccel később azonban újra hallottam valamivel erőteljesebben. Kikászálódtam az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Olga ott állt az ablakom alatt és mosolyogva integetett. Láttam, hogy jól van így már joggal lehettem dühös rá, hogy ott hagyott. Úgyis erre számított, így leengedtem a redőnyt, és behúztam a függönyt is. Majd szépen visszamentem az ágyamhoz, és lefeküdtem aludni. Most már semmi nem keltett fel reggelig.

Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam, és nem tudtam eldönteni, hogy izgulok valamiért, vagy csak szimplán éhes vagyok. Aztán ahogy kezdtek eszembe jutni a tegnapi események rájöttem, hogy kicsit félek. Egyrészt, hogy találkoznom kell Olgával, aki biztos egész nap rohangál majd utánam a bocsánat kérésével, másrészt pedig meg Nick mellé kell ülnöm. Vele se volt nagy kedvem beszélgetni azok után, hogy tegnap este hallottam őket beszélni. Nem tetszett, hogy Nick tudott a közös kirándulásról, és az sem, hogy Olga arra kérte őt és még valakiket, hogy figyeljenek minket. Nem értem erre mért lenne szükség. Úgy gondoltam bölcsebben teszem, ha egyenlőre nem tudnak arról, hogy én hallgattam ki őket tegnap este. Legyenek csak abban a tudatban, hogy nem tudok semmiről. Persze ez teljesen igaz, hiszen nem látom át mibe sikerült belecsöppennem.

- Azt hiszem ma nem jövök haza suli után. Kilátogatok a kuckóhoz. De persze csak ha nem gond. – Apun láttam, hogy nem tetszik neki az ötlet, de végül is belement. Persze szigorú feltételeket szabott, mint például, hogy már jó korán itthon kell lennem, ami náluk a 7 órát jelentette, és hogy csak és kizárólag oda mehetek. Ami a legjobban meglepett, hogy tényleg semmit nem vettek észre abból, hogy én tegnap kiszöktem. Meg s kérdezték, hogy mért feküdtem le korán. ennek örültem, mert legalább nem kellett kitalálnom semmilyen történetet ezzel kapcsolatban.

Hogy mér is akarok én kimenni a kuckóhoz? Természetesen megvan rá az okom. Egyre jobban érdekeltek a farkasok, és akár veszélyesek akár nem engem eddig nem bántottak, pedig tegnap nem kis esélyük lett volna rá. Így úgy döntöttem, hogy kinézek megint az erdőbe. Ha megakarnak találni úgyis megtalálnak.

Sokat késtem iskolából, mert annyira nem volt kedvem bemenni órákra. Nickékkel beszélgetni semmi kedvem nem volt. Persze Olgától kaptam pár SMS-t, hogy hol vagyok, és mi van velem, de nem válaszoltam rájuk. Egyenlőre elég ha annyit tud, hogy hazaértem épségben. Végül úgy a negyedik órára bementem, mert ott se Nick se Olga nem voltak velem. Nem igazán figyeltem a tanárúrra, de nem is vette észre. Leírtam azt a pár sort, amit a tananyagról felírt a táblára. Mondt, hogy dolgozatot fogunk írni következő órán, ami persze senkinek nem tetszett. Egyedül én örültem neki, mert történetesen fizikából elég jó vagyok. Így örültem, hogy legalább most sem kell belehalnom a tanulásba. De ez az öröm nem tartott sokáig. Megtudtam, hogy matekból, töriből, és angolból is írunk dolgozatot a jövő héten csak úgy mint fizikából, szóval még sem lesz olyan könnyű hétvégém.

- Lizi.. hát itt vagy? – Megdöbbentem fordultam meg szünetben. Nick és Olga együtt álltak az ajtóban ,és mosolyogtak rám. Nem tudtam mit csináljak, és mivel az iskola földszinti részén voltunk elgondolkodtam rajta, hogy kimászok gyorsan, és eltűnök. Nem is volt ossz ötlet, így odasétáltam az ablakhoz, és először csak kilógattam az ablakon a lábamat. Visszanéztem Olgáékra akik még mindig az ajtóban álltak, és Nick már nem mosolygott. Látta a szándékomat és megindult felém. Nem is kellett több. Megszületett a végső elhatározás. Kiugrottam az ablakon, és nyomban futásnak eredtem, amint földet értem. Tudtam, hogy úgyis utol ér, de nem érdekelt. Futottam be az erdőbe ahogy csak a lábam bírta. Majd amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább inkább leültem egy fa tövébe és becsuktam a szemem. Tudtam, hogy másodpercek kérdése és ideérnek, de nem akartam még mindig szembenézni velük. Főleg nem Olgával. Tudtam , hogy valami nincs rendjén.

Halk lihegés hallottam, amire felkaptam a fejemet, és kinyitottam a szemem. Csak Nick jött utánam, és tőlem pár méterre állt meg. Próbáltam úgy húzódni, hogy ne vegyen észre, és egyre jobban a fa mögé bújtam. De persze Nick így is észre vett, és szép lassan elindult felém.

I. Fejezet

2011-04-26T11:59:00.000-07:00

ELIZABETH

Ha olvassátok ezeket a sorokat valószínűleg nem hisztek nekem, sőt én se hinnék magamnak, ha nem velem történt volna mind ez. Ha jól emlékszem 2009. szeptemberében kezdődött minden, amikor belépten iskolám kapuján. Első látásra semmi újat nem láttam benne, hiszen, már 3 éve járok ide. Arra, hogy milyen változások következtek be arra csak történelem órán jöttem rá, amikor új osztálytársunk mellé ültem le. Érdekes külseje volt, mégis valahogy jóképű. Mint utóbb kiderült Nickolas Blakenek hívják. Be kellett mutatkoznia az osztálynak, de nem volt valami bőbeszédű. Se családjáról se magáról nem mondott sokat. Elismételte még egyszer a nevét, és hogy a túrázás a hobbija, és ezért hiányozni is fog az iskolából. Annyit még elmondott nekünk, hogy most költöztek ide Kanadából. Mr. Pesztel-en látszott, nem tetszik neki, hogy sokat fog hiányozni, de nem sokkal később már ezer meg ezer kérdéssel halmozta el Nicket, aki szűkszavúan válaszolgatott rá. Én jóformán nem is figyeltem, inkább a délutánomat tervezgettem. Ha már a túrákról esett szó, és mivel jó idő volt úgy gondoltam nem árthat, ha ma teszek egy újabb sétát a közeli tóhoz. Nem messze van innen, és szinte minden héten megteszem az utat oda és vissza is gyalog, minimum egyszer. Hogy hol is van pontosan az „innen” ? Uszty-Oridinszkijben lakunk, ez egy orosz kisfalu, és nem sokan laknak itt. És bár érdekes neve van, mégis szeretni való hely. Én is csak 5 éve hogy ideköltöztem, és persze nem a tanulás miatt. Itt nincsenek egyetemek, se főiskolák ráadásul az orosz nyelv is baromi nehéz, de ennyi idő alatt sikerült elsajátítanom. Itt csak ez a gimnázium van, ahonnan persze simán tovább lehet tanulni, de mire eljutunk odáig, hogy szabadulhatnánk ettől a hideg helytől, addigra már annyira hozzászokunk, hogy inkább maradunk, és folytatjuk a megszokott életünket. Mi is ragad meg mindenkit ezen a környéken? Egyértelműen a táj. Ehhez foghatót ritkán látni, és ezért is teszem meg minimum heti egyszer ezt a sétát, mert a tó környéke nem akármilyen, főleg, hogy apukámnak hála, már egy kis kuckóm is van az egyik fán, ahova nyugodtan visszavonulhatok akár tanulni is. Ott senki nem zavar. Még az állatok sem, megszokták a jelenlétem, de persze a barnamedvék vadászterületét továbbra is kerülöm, más nagy ragadozó pedig nem él errefelé.

- Lizi megtennéd, hogy figyelsz! – Mr. Pesztel kedvesen nézett rám, a hangja viszont annál szigorúbb volt. Ez az ellentét mindig megvolt benne. Az arcán szinte semmi más nem tükröződött csak a kedvesség, a hangja viszont annál gorombább és szigorúbb volt.

- Igen tanár úr! – Tényleg elkalandoztak a gondolataim, nem is kicsit, hiszen közben Nick is visszaült mellém, anélkül, hogy észrevettem volna. Mr. Pesztel elkezdte az órát. Az első világháború előzményeit magyarázta, de valahogy nem volt kedvem figyelni. Persze tudtam, hogy ez lenne a legfontosabb, hiszen már csupán 2 évem van az érettségiig, és ellentétben a többiekkel szeretnék tovább tanulni, de persze valami közeli egyetemen vagy főiskolán, hogy heti egyszer továbbra is megtegyem a megszokott utamat, más nem apuékhoz. Apu és anyu már kisgyerek korukban is itt éltek. Azért költöztek el, mert szerettek volna egyetemen tanulni. Persze egyetem után nem sikerült visszajönniük, mert megszülettem én. De most 5 éve végre teljesült az álmuk és hát nincs okom haragudni rájuk. El vagyunk zárva a civilizációtól, de szerintem megéri. Apu természetvédőként dolgozik a környéken, és anyu a munkatársa. Nagyon jól megvannak aminek örülök, mert sok iskolatársamnak a szülei nem voltak egy véleményen erről a környékről. Többségükben mindig a feleség hagyott itt csapot-papot, mert nem bírta a hideget.

Megráztam a fejemet, mert rájöttem, hogy megint elkalandoztak a gondolataim. Általában nem szoktak, és minta tanulónak számítok, de úgy látszik ez a nap egy ilyen nap. Így némi figyelés után fel is adtam az egészet, és inkább elkezdtem lerajzolni a tó környékét. Már rengetegszer lerajzoltam és remekül sikerültek. A szobám a rajzaimmal vannak kitapétázva, és mindennap úgy kelek mintha kint lennék a szabadban, csak épp fekete fehérben látok mindent.

- Bocsi, hogy megzavarlak, de nagyon tetszik amit rajzolsz… - Nicknek ma ez volt a leghosszabb összefüggő mondta, és megtisztelve éreztem magam, hogy csak én hallottam. Felnéztem rá, és csak most sikerült közelebbről is megnéznem az arcát. Barna rövid haja volt és meglehetősen nagy szemöldöke, de valahogy beleillett a képbe. A szemei gyönyörű kékek voltak az orra pedig pici szinte eltűnt az arcán a szemei mellett. Hírtelen ráébredtem, hogy elég nagy bunkóság így nézni őt, így inkább elkezdtem a rajzról beszélni.

- Köszi… már sokszor lerajzoltam, de még egyiket sem sikerült annyira jól megrajzolni, hogy visszaadja azt az érzést, mint amikor kint vagyok.

- Még nem volt alkalmam hosszasan megállni s körülnézni, mert mindig csak úgy elfutok mellette…

A végét elharapta a mondtatnak, és szemét a táblára és az órára szegezve mereven nézett előre. Az óra nem sokkal később megszólalt, és Nick gyorsan összeszedte a cuccait. Még oda ment Mr. Pesztel-hez megbeszélt vele valamit, aztán az ajtónál még visszanézett rám, majd eltűnt. Aznap már nem is találkoztam vele. Nem is érdekelt különösebben, biztos volt valami jelentősége annak amit mondott, de nem különösebben kötött le. Elvégre mi olyan furcsa abban, hogy elfut a táj mellett? Biztos kocsival közlekedik, vagy tényleg futni szokott, és közben nem a tájat hanem az utat nézi. Ezernyi magyarázat lehet rá. Én is összeszedegettem a cuccaimat órák után és sietve hazamentem. Persze most is sikerül párszor jó nagyokat esnem a csúszós úton, de már megszokhattam volna, hogy nem tudok egyben hazaérni.

- Szia apu! Szia anyu! Csak felveszem a túra táskámat és megyek. Elmegyek megint a kuckóba! – Nem hallottam nemleges választ így meggyőződésem volt, hogy el is vagyok engedve, mint mindig.

- Jól van kicsim, de sötétedésre érj vissza!

- Tudjátok, hogy mindig visszaérek! – Ez már rutinbeszélgetésnek számított, mikor szóltam nekik, hogy elmegyek. Bár az utóbbi időben kezdenek leszokni róla, elvégre lassan 17 leszek!

Kiléptek az ajtón a hátamra dobtam a táskámat. Megálltam az autó mellett és lopva a házra néztem. Visszaszaladtam, és elvettem a kulcsot az akasztóról.

- Kicsim, mért jöttél vissza? – Apu érdeklődve nézett le a lépcsőn, és meglátta a kezemben a kocsi kulcsot. – Nem..nem nem..ha mész akkor gyalog! – A szüleim nem sok mindent tiltanak meg, de ezt persze igen. Jó tudom, hogy féltenek, de már elég nagynak érzem magam ahhoz, hogy kocsival megtegyek néhány kilométert. – Ráadásul nem azért teszed meg mindig ezt az utat, hogy sétálj és kiszellőztesd a fejed? – Halkan elmotyogtam magamban, hogy tulajdon képpen igaza van, de nem hiszem, hogy sokat hallott belőle. A táskával a hátamon, kimentem az ajtón, és kicsit erősebben mint kellett volna becsuktam magam mögött. Nem voltam mérges, de jól esett volna, ha kivételesen nem gyalog kell megtennem az utat esélyt adva arra, hogy egy újabb farmeremet lyukasszam ki a sok eséssel. Ismerve magamat ezen az úton minimum ötször-hatszor elesek, és hát elismerem nem feltétlenül a csúszós út miatt. Ahol nincs jég ott is képes vagyok a saját lábamban elesni, minden segítség nélkül. Éppen ezért is csodálkoztam mikor elérve a kis kuckómat rádöbbentem, hogy el sem estem út közben. Ennek örültem, mert nem lett volna pénzem újabb farmerra, így valami foltozással kellett volna beérnem, ami még az itteni gimiben is cikinek mondható! Volt már mondjuk nem egyszer olyan alkalom, hogy foltozott gatyában léptem be az iskolába… hát mondanom sem kell nem volt épp felemelő érzés, főleg, hogy a foltozás annyiból állt, hogy egy mosolygós almát kellett a nadrág fenék részéra varrni. Az egyik előnye, hogy aznap kivételesen mindenki jól megnézett magának, amit persze elég ritkán tesznek, nem vagyok valami elragadó szépség.. mondjuk, hogy átlagos vagyok. A hajam vöröses barna, és a bőröm kicsit barnás, de hát lehetnék barnább is… A szemem szintén barna, és az orrom szerintem elég méretes, bár mások azt mondják, hogy pont hozzám illik. A baj csak azt, hogy ezt két féleképpen érthetik, de reménykedem benne, hogy jó értelemben értik. Nem vagyok valami magas, körülbelül 165 centi lehetek, és hát ezzel nem döntök rekordot. A testalkatom normális, és szerencsére nem kell arra figyelnem, hogy miből mennyit eszem, hogy megtartsam az alakom, nem mintha megtehetném, hogy válogatós legyek.

Itt a közelben ugyanis a legnagyobb üzlet egy mindenes kis bolt, ahol minden van, de csak egyfajta, szóval nem túl nagy a választék. Ezért is van az, hogy itt nem kell, hogy mutogassuk egymásnak a fényképezőgépeket, vagy a telefonokat. Mindenkinek pontosan ugyan olyan, ezért néha össze is cseréljük őket. Most is épp véletlen két telefon van nálam, de fogalmam sincs kié a másik. Nincs kedvem belenézni, de ha kiírnám, hogy találtam egy telefont, akkor sem lehetne megállapítani, hogy valójában ki is hagyta el. Ezért inkább most is magammal hoztam hátha hívja valaki és megtudhatom kié. Addig is leraktam a kuckó polcára, én meg leültem a szokásos kis székembe, ami az úgynevezett „erkélyen” volt. A kuckó ugyanis úgy volt kialakítva, hogy legyen előtte egy kis rész ahova kiülhetek. Persze meg kellett szoknom a magasságot, mert nem egy stabil szerkezet, de eddig nem sikerült leesnem. Mint mindig most is kényelmesen elhelyezkedtem, és kiválasztottam egy adott részt a tájból amit lerajzolok majd. Mindig alaposan megfigyelem, azt amit leakarok rajzolni, és így vettem észre, hogy a kuckómtól nem messze, egy számomra ismeretlen állat mászkált. Néha fel-fel nézett, de ebben a kuckóban az volt a legjobb hogy én leláttam, de a lombok miatt senki nem látott engem.

Érdeklődve letettem a ceruzám, és papírtömböt a székre, és lassan elkezdtem lemászni a létrán. Nem vett észre és látszólag nem is velem foglalkozott, így csendben érkeztem meg a föld közelébe, de azért még a létrán maradtam. Az alsó fokok elég vastagok ahhoz, hogy ráüljek, így csendben elhelyezkedve figyeltem a lényt. Hírtelen eszembe jutott, hogy talán lerajzolhatnám, így visszamásztam leemeltem a székről a ceruzát és a papírokat, és visszaültem az előbbi helyemre. Egyszerű vonásokkal felvázoltam majd elkezdtem kidolgozni a részleteket. Ez az állat leginkább egy farkasra hasonlított, bár jól megtermett példány lehetett. A mérete miatt inkább egy medvére tippeltem volna, de ahogy félrefordított fejel leült tőlem nem messze, rá kellet jönnöm, hogy egyértelműen egy túlméretezett farkas. Épp a fejét rajzoltam, és mikor felnéztem észrevettem, hogy csak úgy hangtalanul eltűnt. Körbe néztem, de sehol nem láttam, ezért inkább megfordultam, hogy visszamásszak a kuckómba. Ekkor vettem észre, hogy a farkas ott áll az egyik közeli bozótosba és mereven engem néz. Nem féltem, hiszen eddig minden állattal sikerült megkedveltetni magam, bár ez lényegesen nagyobb volt mint, én és akár finom falatként is nézhetett volna rám.

Végül is úgy döntöttem, hogy lassan odamegyek hozzá, persze megtartva a tisztes távolságot. Jól a fejembe akartam vésni ezt a képet, hogy aztán le tudjam rajzolni. Ezt a látványt nem akartam elfelejteni, ilyet nem sokszor lát az ember… azt hiszem.

Ahogy közeledtem felé, egyre inkább azt éreztem ,hogy ő fél tőlem, amit nem tudtam mire vélni. A bokrok közé bújt, hogy kevésbé lássam és lassan elindult hátrafelé. Én persze nem álltam meg, és egészen közel mentem hozzá. Végre megláttam szemből is a fejét, és hirtelen olyan érzésem támadt mintha Nick szemébe néznék. Teljesen ugyan olyan volt, és akár bele is magyarázhattam volna, ha nem venném figyelembe azt a kis különbséget, hogy Nick ember, ez meg itt egy hatalmas farkas. De megtévesztésig hasonlítottak egymásra, már amennyire ez lehetséges egy ember és egy farkas között.

- Hogy kerülsz te ide? Még sose láttam ilyen fajt a környéken. – Óvatosan még közelebb mentem hozzá, hogy megérintsem, de rám mordult, és vicsorgott, így a mellett, hogy vissza húztam a kezem hátráltam is egy-két lépést. Ezt kihasználta és gyorsan megfordulva eltűnt az erdő mélyén. Én nem néztem utána, tudtam, hogy úgy sem jön vissza, így inkább felmentem a papírokkal és a ceruzával a kuckóba és elkezdtem emlékezetből lerajzolni amennyire tudtam. Az alapokat már korábban felvázoltam, így egy kicsit könnyebb dolgom volt. Sok időm elment vele, hogy finomítsak a vonalakon, és észre sem vettem, hogy a nap szép lassan eltűnt a hegyek mögött. Lassan összeszedtem a holmimat, és elindultam hazafelé. Elővettem a zseblámpámat mert az úton már jócskán sötét volt. Más a helyemben biztos gyorsabban közlekedett volna, de én nem igazán féltem sem a sötéttől, sem az erdőtől. Sőt megnyugtató volt, a csend a napi osztálytermi hangoskodások után. A szél kicsit feltámadt, így a bokrok és a fák levelei is susogtak, de néha fel figyeltem egy – egy nem oda illő zörgésre, de nem különösebben izgattam magam. Már fáradt voltam, és lehet csak a képzeletem játéka volt, ne néha olyan volt mintha valaki velem párhozamosan mozogna, a bokrok mögött. Kicsit elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat. Még mindig nyugodt voltam, de úgy voltam vele, lehet jobb ha előbb kijutok innen. Még az is lehet, hogy apuék azért kérik mindig, hogy érjek haza időben, mert addigra megjelennek az éjszakai állatok, sőt talán a barna medvék is eljönnek errefelé. Ezzel nyugtatva magam haladtam tovább az úton, és tudtam, hogy már nem lehet messze a város, de persze ekkor sikerült elesnem a saját lábamban, és pont egy jó nagy pocsolyában landoltam. Felkászálódtam, és megpróbáltam úgy ahogy leszedni magamról a sarat. Amikor indultam volna tovább meghallottam, hogy a körülöttem lévő bokrok mozognak, de a szél nem fújt. Megdermedve álltam zseblámpával a kezemben, és próbáltam a bokrok közt megkeresni a hangok forrását de nem jártam sikerrel. Ha oda világítottam, akkor egy másik helyen kezdett el mozogni a bokor. Így inkább meglódultam az úton a város felé, és próbáltam nem figyelembe venni a körülöttem lévő zajokat. De nem ment valami fényesen, és a végén sikerült újra elesnem. Mire felálltam már tudtam, hogy mögöttem tényleg van valaki, vagy valami. Megfordultam, és hátrahőköltem. Ott állt előttem a nagy farkas, de nem engem nézett, hanem kicsit tőlem hátrébb figyelt, valamit. Megfordultam, de nem láttam semmit, így lassan elkezdtem sétálni arrafelé. Megnyugodtam, hogy csak a farkas volt egész végig, hiszen, ő az előbb sem bántott, csak nem bánt majd most sem. Persze nem bízhattam el magamat. Így időnként hátra néztem, de a farkas egyáltalán nem foglalkozott velem. A bokrokat nézte, és felkapta a fejét minden egyes apró zörrenésre körülöttünk. Amikor végre kiértem az erdőből nagy kő esett le a szívemről. Úgy gondoltam egy darabig biztos nem ismétlem meg ezt a kirándulást, főleg nem ilyen későn. Elsétáltam végig a főúton, majd befordultam az egyik földes útra, és nem sokkal később már otthon is voltam.

Amikor beléptem a házba arra számítottam, hogy anyuék türelmetlenül fognak ácsorogni az előszobában, hogy mikor jövök már haza, és nekem szegezik a kérdést, hogy mért voltam távol ilyen sokáig. De még akkor sem mondtak semmit, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Benn ültek a nappaliban, és nézték a híreket. Anyu nézett rám először, majd odafutott és átölelt.

- Azt hittem hogy valami bajod esett. De látom minden rendben. – Végig nézett rajtam, majd meglátta a sáros gatyámat. – Te jó ég látom sikerült megint elesned. Majd rakd be a mosógépbe és elindítok vele egy mosást, valamiben holnap is el kell menned az iskolába.

Ezzel részéről le is tudta a késésemet. Apu csak nézett rám és nem különösen érdekelte a dolog ő nyugodt volt a felőle, hogy nem történt semmi bajom. Ő pontosan tudja, hogy jól ismerem a környéket, és az itt élő állatokat is. Ezért ő aggódik értem a legkevésbé. Anyutól viszont meglepő volt, hogy ennyivel elintézte. Lehet hogy apu nyugtatta meg, elvégre apu nagy hatással van anyura.

Apu most is a TV-t nézte, amiben épp a híradó ment. A helyi adókon sose volt semmi izgalmas, de most leültem végignézni, hátha kivételesen történik is valami a környéken. Az elején semmi izgalmas nem volt elmondták az időjárás jelentést, miszerint holnap reggel már 1 méteres hóra számíthatunk. Reménykedtem benne hogy így elmarad az iskola, de semmi ilyesmit nem említettek meg. Már pont készültem felmenni a szobámba, amikor épp azt az utat filmezték élőben ahol pár perce mentem keresztül. És persze, hogy nem az én lábnyomaim érdekelték őket. Ott virítottak a farkas nyomai is. Gondoltam, hogy nem jutnak el sehova, mivel a farkas miután kiértem az erdőből, egy nagy ugrással a bozótban termett, és nem hiszem, hogy ott nyomot hagyott volna maga után. Viszont felfedezték, hogy a farkas mind végig azon az úton haladt amin én. Persze azt nem tudták, hogy az én cipőnyomom, de feltételezték, hogy a farkas követett valakit, és arra számítottak, hogy holnapra bejelentenek egy eltűnést. A farkast rögtön új veszélyként állították be és persze mindenki figyelmét felhívták, hogy mostanában kerüljük el az erőt. Ezzel én is egyet értettem, így felszaladtam a szobámba, és nem igazán izgattam magam a dolgon. Elvégre azt nem fogják tudni hogy én voltam. Az viszont biztos, hogy senki nem láthatja a rajzom, és hogy senkinek nem szólhatok erről egy árva szót sem. Azonnal faggatnának, vagy ami még rosszabb, a farkas keresésére indulnának. Egyenlőre békén hagyják, de sose lehet tudni mikor kezdik el üldözni.

Elővettem a táskámból az összehajtogatott lapot, és a mobiltelefonokat. A lapot széthajtottam majd szépen leültem az asztalhoz, és folytattam a rajzolást ott ahol abba hagytam. Alig látszódtak a körvonalak, és nem igazán lett olyan mint amilyennek láttam, de egyértelműen felismerhető volt. A szemeit nem tévesztettem el, azokat pontosan úgy sikerült lerajzolni ahogy kinéztek. Rajzolás közben elgondolkoztam, hogy vajon mi zöröghetett a bokorban, és mértkövetett a farkas. Azt tudom, hogy szorongva érném magam ha még egyszer végig kellene mennem azon az úton, így egy darabig hanyagolni is fogom. Nem tudtam magamnak bemesélni, hogy z a valami ami zörgött végig csak a farkas volt, vagy éppen más állat, és emiatt nyugtalankodni kezdtem, hogy esetleg valami más is él abban az erdőben. Persze bolondságnak gondoltam, mert nem rég néztem horror filmeket, és valószínűleg még a hatásuk alatt vagyok.

Már éjfél felé járt mikor letettem a ceruzát és végre elmentem fürdeni. Gyorsan lezuhanyoztam és hajat mostam a kedvenc eperillatú samponommal. A sampon volt az egyetlen dolog amiből három fajta is volt a boltban. Volt eper illatú, volt egy citromos, és van egy a férfiaknak. Jó érzés volt befeküdni az ágyba, mert én is teljesen tiszta voltam, és az ágynemű is most lett cseréve. Teljesen nyugodtan aludtam el megfeledkezve róla, hogy a rajzomat kint hagytam az asztalon.

Másnap reggel anyu jött be kelteni. Én még nagyon fáradt voltam és semmi kedvem nem volt bemenni az iskolába. Kicsit kérettem magam, hogy nem akarok felkelni, és ez pont elég idő volt arra, hogy anyu az asztalhoz mennyen és megnézze a kint felejtett rajzom.

- Ez meg micsoda? – Kérdezte miközben a rajzomat nézegette – Honnan van ez?

- Én rajzoltam… - Rájöttem, hogy ki kell találnom valamit, hogy honnan. A nehezebb része az volt, hogy ilyen farkas a könyvekben sincs úgyhogy nem lehet csak simán azt mondani, hogy könyvből másoltam. Végül amellett döntöttem, hogy összeteszem amim van. – A farkas alapot egy könyvből vettem, és kicsit átrajzoltam… nem lett jó? – Persze ez hülye kérdés volt mert anyunak az összes rajzom tetszik és látszólag meggyőztem.

- Nagyon jó lett… és milyen véletlen, hogy passzol a tegnapi hírekhez… Onnan jött az ötlet? – Hevesen bólogatni kezdtem, és mosoly terült szét az arcomon. Anyu most nem is tudja milyen jó okot adott arra, hogy mért is rajzoltam le ezt a farkast. Remélem senkinek nem lesz alkalma fényképet készítenie az igaziról, mert anyu lenne az első aki rájönne mindenre. Akkor valószínűleg nem tudnám kimagyarázni magam, hiszen megtévesztésig hasonlítanának. Ezt a rajzot jól eldugom a fiókom legaljába, és megpróbálok egy másikat rajzolni, hogy ha mégis szembe találnám magam ezzel a problémával, legalább ne hasonlítsanak annyira. De persze ajánlom annak a farkasnak, hogy még véletlenül se kerüljön fényképezők elé, mert nem kis gondba kerülnék miatta. – Kicsim figyelsz te rám egyáltalán? – Anyu türelmetlenül állt előttem, majd látva, hogy egyáltalán nem rá figyeltem feltette a kérdést még egyszer – Csak azt kérdeztem, hogy mit szeretnél enni ebédre? Mit főzzek? – Ez volt a kedvenc kérdésem. Sose tudtam megválaszolni, nekem mindig jó az amit főz, és nekem végül is oly mindegy, de anyu mindennap felteszi ezt a kérdést.

- Nem tudom anyu, tudod, hogy nekem teljesen mindegy. Főzz valami finomat én mindent megeszek. – Szépen rámosolyogtam, majd láttam rajta, hogy feladta és kisétált az ajtón.

Elkezdtem összepakolni, és összeszedegetni a mára kellő holmimat. Szerencsére nem volt lecke, így nem kellett sietnem, hogy még órák előtt megírjam. Ennek ellenére is késtem az iskolából. A könyveimet alig találtam meg. Még a tavalyiakat kellett vinni, de azokat nyáron levittem a pincébe és így most kereshettem egy csomó ideig, hogy a sok holmi között hol lehetnek az én tankönyveim. Amikor végre magtaláltam őket megdobtam a táskába, és elmentem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és majdnem szívrohamot kaptam. A hajam ennél rosszabbul ki sem nézhetett volna, és olyan halálsápadt voltam, mint még soha. Gyorsan kifésültem a hajam, és kreáltam bele néhány hullámot, majd feltettem egy kis sminket, és elégedetten láttam, hogy máris egy normálisabb arc néz vissza rám a tükörből.

Miután ezzel végeztem lementem enni, és persze sietve kellett betömnöm azt a két szelet kenyeret is, mert már fél nyolc fele járt, és még pizsamában ültem. Ezen persze gyorsan segítettem. Felkaptam egy pólót, egy melegebb pulcsit, majd egy farmert. Hét negyvenkor már készen voltam, és már kezdtem örülni, hogy nem kések el. De ekkor kinyitottam az ajtót és megláttam az utcákban tornyosuló jó félméteres havat. Szitkozódtam egy keveset és visszamentem a vízálló gumicsizmámért. Szerencsére hosszú szára volt, így sétálás közben nem érte a farmeremet a hó, és nem áztam el.

A terembe már futva érkeztem meg, és sűrű bocsánatkérések mellett ültem le a helyemre. Most is Nick ült mellettem, de nem válaszolt a köszönésemre, így nem különösebben érdekelt. Épp matek óránk volt és a gyököket vettük. Én nekem nem kellett megerőltetni magam ha matekról volt szó. Ha nem figyelek oda is szoktam érteni, és eddig nem sok feladat volt ami kifogott volna rajtam. Persze ha már kémiára vagy biológiára kellett beülnöm nem voltam ilyen magabiztos. Egyrészt, mert a felét nem értettem, másrészt pedig nem is igazán között le, de ha ettől eltekintünk akkor is ott van még az az aprócska probléma, hogy a tanár sem csíp engem. Mind a kettőt Antonov tanár úr tartotta, és ami azt illeti az elmúlt években nem éppen sikerül kialakítanom jó kapcsolatot vele. A boncolásokról rendszerint ellógok, és ezt nem nézi jó szemmel. Mindig felhozza, hogy a szüleim, milyen odaadó környezet védők, és hogy ők bezzeg mindent tudnak az állatokról, és ismerik a biológia minden részét. Persze én erre rendszerint azt mondom, hogy engem nem hoz lázba ez a pálya, majd inkább otthagyom, mert ilyenkor megkérdezné, hogy milyen pálya érdekel, és persze nem tudom rá a választ. Az igazat megvallva, fogalmam sincs mi akarok lenni. Olyannal szeretnék foglalkozni, aminek egy ilyen kis faluban is van értelme. Persze erre még nem találtam megoldást. De arra is gondoltam, hogy talán tanár legyek, mert a matematika a kis ujjamban van, és az számomra nem lenne megerőltető. De szerencsére még van két teljes évem arra hogy eldöntsem és ez igazán megnyugtató.

A matek óra esemény nélkül telt el. Csak szünetben figyeltem fel arra, hogy Nick egy lánnyal beszélget, aki rendszeresen rám nézett, így kicsit frusztrálva éreztem magam, és nagyon zavart a dolog. Persze próbáltam nem tudomást venni róla, és majszoltam a szendvicsemet, de én is néha-néha oda néztem. Sokat beszélgettek, majd Nick ki ment az ajtón, látszólag nem igazán örült a hallottaknak. A lány viszont egyenesen odajött hozzám.

- Szija. Olga vagyok, és úgy tudom biológián üres ez a hely melletted. Ide ülhetnék? – Először furcsán néztem rá, mert azt hittem nem lesz valami kedves, az után, hogy látszólag rólam társalogtak. Vöröses haja volt és szinte falfehér bőre, amihez egy barnás szem párosult. Az egyetlen dolog ami igazán kitűnt az arcán az az élénk piros szája volt. Érdekes volt, de még is valahogy oda illett. Épp egy rövid szoknyát, és egy toppot viselt és nem értettem, hogy nem fagy meg, elvégre kint félméteres hó van, és körülbelül mínusz 10 fok.

Első ránézésre nem mondtam volna azt, hogy kedves, sőt inkább azt mondanám, hogy kötekedő, és undok, mégis mikor hozzám szólt, minden szava vidáman csengett, és egyfolytában mosolygott.

- Elizabeth. – Kinyújtottam a kezemet, hogy kezet rázzunk. - És persze ülj csak le. – Én is megpróbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy az előbb rólam beszéltek, de ez nem igazán sikerült, így kicsit bunkóra sikeredett a válaszom.

Olgát ugyan sokszor láttam, de kétlem, hogy annyiból igazán jól megismert volna, és előtte tudtommal semmi olyat nem csináltam, ami pletyka témájává válhatna, így nem értettem a dolgot.

Végül le ült mellém, de nem beszéltünk sokat, így inkább elővettem egy papírlapot és firkálgatni kezdtem. Annyira belemélyültem, hogy a csengőt sem vettem észre, és csak azért tudtam, hogy elkezdődött az óra, mert Antonov tanár úr volt olyan kedves, hogy a könyveit az asztalhoz vágta. Ennek én nem láttam sok értelmét, bár az tény, hogy sikerült csendet teremtenie a teremben. De ennek nem is a csapkodás volt az oka, hanem inkább az, hogy a könyvek között megláttuk a naplót, így rájöttünk, hogy valószínűleg feleltetni fog. Tudni kell, hogy nála a feleltetés nem úgy néz ki, hogy kimész és elmondod amit tudsz, az adott anyagból. Ő kérdésekkel bombáz, és fél perced van válaszolni egyre. Ebben már csak az a szép, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amin minimum egy keveset gondolkodni kell, de persze nincs időd. Ha nem mondasz semmit egy kérdésre akkor nagyobb esélyed van az egyesre mintha hülyeséget mondasz. Így általában a legnagyobb hülyeségeket válaszoljuk, amin rendszerint jókat lehet nevetni. Az egyetlen ember aki ilyenkor nem nevet az a felelő, meg persze a tanár úr. Én rengetegszer szoktam felelni, de szerencsémre a mai napon kivételesen nem engem feleltetett, így továbbra is a rajzommal foglalkoztam. Pár percen belül azon kaptam magam, hogy a rajzomnak lassan farkas alakja lesz, sőt már-már teljesen úgy néz ki mint az esti rajzom. Így inkább betettem a könyveim alá és újat kezdtem, nehogy véletlenül is felkeltse valaki érdeklődését. Persze rendszerint nekem ez a rejtegetés dolog nem szokott menni, ahogy most sem ment. Olga figyelmét már korábban is felkelltette, így előbányászta a lapot a könyvek alól és nézegetni kezdte. Én ezt már csak később vettem észre, és ijedten fordultam felé.

- Nagyon élethű lett. – Mondta Olga miközben rám mosolygott – Olyan mintha láttad volna már… - Ezután a mondat után kezdtem azt hinni, hogy rájött valamire, vagy hogy tegnap este látott engem. De szerencsére a következő mondata meggyőzött arról, hogy semmit nem tud, csupán csak beszélgetni próbál velem . - … persze tudom ám, hogy csak fejből rajzoltad. Mondták a többiek, hogy igazán szépeket rajzolsz, és láttam a folyosón is nem egy kiállított rajzodat. Gratulálok hozzájuk, nekem nagyon tetszenek. – Meglepően kedves volt hozzám, de nem tudtam mire vélni ezt a nagy fellángolást. Mindenesetre örültem neki, mert eddig nem sikerült igazán szert tennem barátokra. Elég visszahúzódó vagyok, és eddig én sem keltettem fel senki érdeklődését. De örültem, hogy végre valaki magától odajött hozzám, és ráadásul ilyen kedves.

- Köszönöm, de annyira azért nem lettek jók. – Mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott rám. – De persze van néhány ami elég jól sikerült.

- Nem gondoltál bele, hogy esetleg a rajzoló tudásoddal kezdj valamit? Nem gondolkoztál el esetleg ruha tervezésen, vagy valami hasonlón?

- Nem, nem igazán. – Úgy éreztem Olga remek ötletet adott. eddig el sem gondolkoztam ilyesmin, eszembe se jutott. De így hogy mondta, lehet belevágok, hátha sikerül. Elvégre tényleg van tehetségem a rajzoláshoz.

- Az nagy kár, mert szerintem igen keresett lennél. Már ha nem is valami nagy városban, de itt biztosan. Én legalábbis tőled vásárolnék. Úgy legalább nem lenne mindenkinek egyforma cucca. – Egyszerre körbenéztünk az osztályon és nevetni kezdtünk. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyien vannak egyforma ruhában.

- Ahogy elnézem neked most is egyedi ruháid vannak. – Most először gondoltam bele, hogy tulajdonképpen ő kiskora óta itt él, mégis mikor elmentem mellette mindig más és más ruhája volt. A többieknek, többek közt nekem is egyforma ruháink voltak. Bár nekem volt néhány másfajta ruhám is a költözés miatt, de azokat is lassan kezdem kinőni, és kezdek beolvadni a többiek közé. Amikor idejöttem, mindenkit érdekeltek a ruháim. Sajnos csak a ruháim, de legalább ennyivel is kimutathattam, hogy én bizony más vagyok. Ma már persze ez nem ilyen egyszerű. Engem szinte észre sem vesznek az iskolában. Nem úgy mint például a többi lányt, akik mindennap bandáznak vagy vásárolgatnak a barátokkal, vagy éppen a pasijukkal töltenek el egy kis időt. Én inkább magányos típus vagyok, és még életemben nem volt barátom sem. Az tény, hogy sokan tetszettek, de barátom olyan igazi egy sem volt. Ez kicsit elszomorított, de reménykedtem benne, hogy egyszer azért csak találok valakit, aki így is elfogad. Elvégre annyira nem vagyok borzalmas. A humorérzékem is a helyén van, és a kinézetem sem olyan elrettentő. Vannak hibáim de kinek nincsenek?

És hát Olga ruháihoz visszatérve. Tényleg egyedi ruhái vannak. Olyanok amik senkinek. Azt mondta, valamelyik nagyvárosból rendeli őket, mert nem akar beszürkülni. Ez persze kicsit rosszúl esett, mert én már eléggé bele olvadok a környezetembe. Így el is határoztam, hogy suli után nem foglalkozok a tanulással, hanem bemegyek a boltba és keresek egy csomó varrni való anyagot, mert hogy olyanok általában a raktárrészekben mindig akadnak. És tervezni fogok magamnak ruhákat, és megvarrom őket. Varrni már elég régóta tudok, csak sose alkalmaztam ezt a tudásomat Még anyu tanítgatott meg, de persze szükségem lesz valamiféle szabásmintákra is, hogy hogyan is varrjam össze a részeket. De hát próba szerencse alapon belevágok.

Óra után gyorsan kirohantam a teremből, mert az iskola legtávolabbi pontjában volt a következő órám, és 5 perces szünetünk volt. Útközben láttam, ahogy Olga és Nick megint csak beszélgetnek, de ezúttal nem néztek rám. Vagyis nekem nem tűnt fel. A kémia órát, egy tesi, és egy újabb matek óra követte. Csak ezután mehettem haza. Matekon szintén Nick mellett ültem nem igazán szólt hozzám, de néha rám nézett, és olyan volt mintha gondolkodna valamin. Így inkább próbáltam nem odafigyelni rá, és buzgón másoltam a tábláról a feladatokat, amiket már rég megoldottam, de legalább lefoglalt az írás. Óra közepén fejbe találták a fejemet egy levéllel. Olga dobta Nicknek, csak véletlenül talált el. Odaadtam neki, de kicsit érdekelt mi lehet benne, így oda néztem.

„Nah válalod? A kedvemért?” – Ez állt a papíron. Nick egy rövid szócskát írt a papírra: „Muszáj?” – Majd visszadobta a levelet Olgának. Olga elolvasta, és szigorú arccal bólintott. Majd amikor meglátta, hogy figyelem rám mosolygott. Majd újra kitépett egy lapot a füzetből és ezúttal nekem címezte.

„ Mit szólnál egy délutáni kiruccanáshoz? Ha jól tudom, nincs sok leckénk, s csinálhatnánk valamit.” – Nem tudtam mit is kéne válaszolni. Persze akartam menni, de akkor keresztül húzom a saját számításomat. De jónak láttam, ha belemegyek, mert talán ő tényleg barátkozni akar velem, és nem kéne elszalasztanom egy ilyen lehetőséget. Így vissza írtam, hogy persze, benne vagyok.

Ekkor kicsengettek, és Olga még össze sem pakolt de már indult meg felém, hogy megbeszéljük a részleteket a délutánnal kapcsolatban.

Bevezetés

2011-04-22T11:36:00.001-07:00

AZ UTOLSÓ TELIHOLD

Először azt érzed, hogy már ismered a történetet… de egyszer csak rájössz, hogy még semmit nem tudsz róla. ..

Képzeld el, hogy egy olyan városban élsz ahol minden ugyanolyan, mindenkit ismersz és már pár hét alatt mégis megváltozik benne egy ember élete. Lizi egy ilyen városban lakik ,egy Orosz kis faluban. Számunkra talán szörnyen unalmasnak tűnik a falu …………..Lizi azonban hamar rájön, hogy ez a falu többet rejt magában. Egy kirándulása alkalmával találkozik egy különös farkassal, akiben az új osztálytársát véli felfedezni. De akkor mit akar tőle ilyen hirtelen Olga, aki eddig szinte észre sem vette? Miért lesz a mindig jó kislány Liziből hírtelen szabályszegő rossz lány? Talán új barátja okozza? Vagy valami természetfeletti? Talán egy különös véletlen, vagy egy gyönyörű szerelmi történet? De ha már senki nem az akinek látszik, akkor kire számíthat mikor mindent elveszít? Csak egy féle képen derítheted ki….

Egyszer minden döntést meg kell hozni, és ezen már nem lehet változtatni. A Hold talán végleg feljött Lizi életében…