V. Fejezet

NICK

       Az egész éjszakát bolyongással töltöttem attól kezdve, hogy Lizi elment. Kerestem a tűt a szénakazalban. Most nem csak kedvtelésből barangoltam, most akár Lizi élete is múlhat ezen. Ha nem találom, meg, akkor rögtön vissza kell mennem a tisztásra Lizihez. Így is nehezemre esett egyedül hagyni. Láttam rajta egész nap, hogy Ni-t keresi, és biztos nagyot csalódott, mikor a tisztáson sem találta. De ennyit ki kell bírnia annak érdekében, hogy megmeneküljön. Olga hatalmas nagy hibát követett el, persze nem először, de ez volt az eddigiek között is a legsúlyosabb, hiszen saját barátjának életét kockáztatta.

- Nick várj! Veled megyek! – Olga futott mögöttem, és bár nem álltam meg szép lassan beért. – Én mégis csak jobban felismerem, hogy merre jár. – Bosszúsan fújtam egyet, majd elfordítottam a fejemet. Évek óta ezt csinálom, és eddig mindig sikerült megtalálnom őket. – Ne csináld már, tudod te is, hogy sokkal jobban ismerem őket, hiszen velük élek… félig. – El kellett ismernem, hogy Olga is nagy kockázatot vállalt. Hiszen ha meglátják velem, akkor az ő életét sem kímélik. A wendigóknál ez sajnos így szokás. Bár úgy tartják, hogy az állatok legfőbb ellensége az ember, a wendigók mégis az ember felett állnak. Kannibalizmusuknak köszönhetően saját fajtájukat pusztítják világ szerte, és persze néhány kivételével, a legtöbb nem válogatja meg, hogy kit mikor és hol öl meg.

Olgával csendben futottunk egymás mellett és fürkésztük a tájat. Sajnos nem volt eredményes a keresés, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Én egyből a tisztás felé indultam, és Olga követett. Már lassan egy hete nem látta Lizit, és megértem, hogy hiányzik neki. Bár persze nem volt szép dolog ott hagyni a tisztáson, annak ellenére, hogy ő tudta, hogy én vigyázok rá a visszafele úton.

Éles sikoly törte meg az éjszaka csöndjét. Tudtam honnan jön, és azonnal célba vettem. Olgát elküldtem a tisztásra, hogy legalább Lizi mellett is legyen valaki, és ne támadhassanak csak úgy rá. Teljes erőmmel a futásra koncentráltam, hogy minél gyorsabban oda érjek, de persze már késő volt. A lány már halott volt, és a wendigó gonosz mosollyal nézett vissza rám. Majd szemei kitágultak a félelemtől, mikor tudta, hogy most dobta el magától az életét. Feltápászkodott, és futásnak eredt. Némi előnyt adtam neki, majd utána futottam. Nem kellett sok, hogy beérjem, és nem tudtam eltéveszteni, hogy merre fut, hiszen jellegzetes szagukat aligha lehetne eltéveszteni. Közben csatlakozott hozzám, Tod is aki a falkánk legidősebb, de egyben legeszesebb tagjai közé tartozott. Tudtam, hogy így ketten még könnyebb dolgunk lesz, hiszen egyetlen wendigóval nem nehéz elbánni. Sokáig játszadoztunk még vele. Kergettük fel alá az erdőben, de sok energia, és sok vér volt benne. Így akár reggelig is bírta volna. Azt viszont nem akartuk, hiszen akkor kénytelen lett volna visszatérni a többiekhez. Azt viszont nem hagyhattuk, így első körben én vetettem rá magam, és lábaid eltörve szinte mozgás képtelenné tettem. Nem ordított, még csak nem is volna el a figyelmét a fájdalom. Kezein lévő körmeit mélyen a húsomba mélyesztette. Elordítottam magam.

- Látod…. ez a különbség….. köztünk….. és köztetek. Erősebbek …. szívósabbak, vagyunk, ….és a haláltól sem ….félünk. -  Ekkor lépet közbe Tod, aki végül darabokra szedte szét. Ezek voltak a wendigó utolsó szavai, és bár az ellenségünk volt, mindig votl bennem, egy kis sajnálat irántuk. Hiszen normál emberek voltak még pá évvel, vagy talán pár héttel ezelőtt.  Én gyorsan elfordultam, és elkezdtem nyalogatni a sebemet, hogy gyorsabban gyógyuljon, és, hogy elálljon végre a vérzés. Pár perc múlva Tod oldalba lökött, hogy indulnunk kell. A wendigó darabjait vissza kellett vinnünk a törzs helyünkre, ahol aztán elégettük őket. Semmit nem szabadott meghagyni belőlük, hiszen akkor lelkük egy része életben maradna, és más testben találna menedéket.

- Szép volt fiúk. – Dicsért meg Petrov, a törzsünk főnöke. Igazán nagy tisztelet övezte őt, és családját. Életüket kockáztatták, egy akció során, melyben a legtöbben oda vesztek. Senki nem ismeri a pontos körülményeket, csak azt, hogy hasonló küzdelmekre és áldozatra kell számítanunk a közeljövőben, mikor eljön az utolsó telihold, a wendigók számára. – Büszke vagyok rátok, de Olgát hol a pokolban hagytátok?! – Immár emberi formában álltunk ott Toddal, a tűz mellett. Én lesütött szemmel állatam ott, és halkan szinte magamban motyogva válaszoltam

- Visszaküldtem, a tisztásra, hogy vigyázzon Lizire. – Halk morajlás futott végig, majd Petrov lépett hozzám közelebb.

- Elment a maradék sütnivalód is? Egyedül hagytad Elizabethel, akit az előbb próbáltál megmenteni. Megnézheted mi marad így belőle reggelre.

- Olga a barátom, ahogy Lizi is, és mind a kettőjükben teljes mértékig megbízom! – Felemeltem a hangom, ami szintén nem tetszett senkinek, majd inkább normál hangon folytattam. – Olga nem bántaná, hiszen tudod, hogy ő a vegetáriánusok közé tartozik. – Az érvelésem, bár nem volt hosszú, meggyőzte Petrovot, mégis visszaküldött Lizi mellé. Én azonnal útnak is indultam, és örültem a feladatnak, hogy újra mellette lehetek majd, és hallgathatom titkon a történeteit.

- Várj! – Petrovnak nem kellett ordítania, hogy halljam, de legszívesebben elengedtem volna a fülem mellett. – Még reggelig maradj itt. Már nincs addig, olyan rengeteg idő, és szerintem lenne még itt mit átbeszélnünk. Többek között például, hogy mi legyen Elizabethel, aki önfejűségének köszönhetően saját életbe kezdett. Felhívva ezzel magára a wendigók figyelmét.

- De épp az előbb montad, hogy Olga.. – Petrov elhallgattatott, és leültetett a helyemre. Nem tudtam így mit tenni, csak ültem, és vártam, hogy végre reggel legyen. Tudtam, hogy Olga amint oda ér vigyázni fog rá, de persze jobb szerettem volna én ott lenni. Ha már emberi alakban nem is bízik meg bennem, legalább így közelebb lehessek hozzá.

Azóta, hogy az iskolában megláttam először, nagyon szimpatikus volt, és a rajzai is lenyűgöztek. Remélem mostanában is fog rajzolgatni valahogy, de ha nem az sem gond. Azóta megtaláltam a kuckóját a tótól nem messze, és rengeteg szép rajzot találtam odabenn. Szinte mindent elárultak róla. Nem csak tájképeket, hanem portrékat is rajzolgatott. A rólam készített rajza nm volt ott… bár lehet, hogy nem is tudta befejezni, hiszen gyorsan elhúztam a csíkot, mikor először farkasként találkoztam vele.

- Ha már itt maradtál, legalább figyelj is. – Tod suttogva beszélt, mert Petrov már rég nem velem, hanem a munkával foglalkozott, mint szinte mindig. Még messze volt, az utolsó telihold, de már mindenki izgatottan várta… rajtam kívül.

Az utolsó telihold azt jelentette, hogy leszámolunk a wendigókkal, és ezen a környéken végleg kiírtjuk őket. Ezzel csak egy problémám volt…. eddig.

Az első és legnagyobb probléma, hogy Olgát is meg kel ölnünk, hiszen ő is közéjük tartozik. És bár vegetáriánus étrendet folytat, az amit ősei tettek, megbocsáthatatlan.  Ugyanis ha egy wendigó meghal, azt tisztességgel eltemetik, nem pedig elégetik, így a szelleme tovább élhet. Viszont új testet keres magának ,és ezáltal a wendigók mindig újjá születnek. Emellett pedig rengeteg emberi életet oltanak ki, és legtöbbször, nem csak a rossz embereket ölték meg. Bár talán az a jobb eset ha megölik, hiszen ha az áldozat túléli, azzal egy újabb wendigót teremtenek. Ezt tették Olgával is mikor még egészen kicsi volt. Olga szerencsére semmilyen külső változáson nem ment keresztül, így nehezen fogadták be. Ugyanis a wendigóknak jóformán nincsen orruk, és ez az ami külsőre igazán jellemzi őket. A falu környékén akármennyire is sokan vannak, senki nem látta még őket, vagy nem tudta, hogy mit látott. Senki nem tud a létezésükről, aki meg tud, az már halott, vagy már rég wendigó.

A másik problémám, hogy ha tényleg sikerül ez az akció, akkor tovább kel vándorolnunk, más helyekre, hogy ott is kiirthassuk őket. Ez a háború már nagyon régen folyik, és én ugyan csak pár hónapja csatlakoztam a falkához tudom, hogy nem kevés munkánk lesz benne.

- Tehát, ha sikeresek akarunk lenni az akcióban, muszáj, hogy mindenki a legmegfelelőbb állapotban legyen. Ehhez viszont mindenki közreműködése kell. Éberségünk pedig sose lankadjon, mert nem csak mi tudunk az közeledő fontos időpontról. A wendigók is tudják, hogy hamarosan eljön számukra a vég ezen a környéken, de tudjátok, ők nem fognak megfutamodni. Ők nem félnek a haláltól, és ők is felkészülve fogják várni az estét. – „Nem félnek a haláltól” vajon ez mennyire igaz? Talán akit ma megöltünk az is csak megszokásból mondta, vagy talán tényleg nem érdekli őket a halál? Vagy talán együtt annyira erősek, hogy esélyünk nem lesz elbánni velük? Vajon hány wendigó fog szembeszállni velünk… és mi vajon elegek leszünk mindehhez? – Tehát mindenkitől, a legnagyobb odafigyelést várom el az elkövetkezendő időszakban. Az akció pontos menetét, majd a megfelelő időben fogom közölni. Egyenlőre mindenki töltse be a neki kiszabott feladatot. Fontos, hogy mindannyian összeszedettek legyünk. – Egy pillanatra megállt, és halkabban folytatta – Ami pedig Olgát illeti… ha lehet megkíméljük az életét, de ha egyetlen egyszer is új wendigót hoz létre, akár véletlen is… nem kíméljük. – Mindenki ujjongva és tapsolva ünnepelte ezeket a szavakat, de én nem tudtam örülni. Fogtam magam és amint engedték elrohantam a tisztás felé. Útközben már elkezdett szakadni a hó, és tudtam, hogy reggelre megint egyméteres hó lesz, ha ilyen sűrűn és ilyen nagy pelyhekben fog esni. Újabb sikolyt hallottam, de ezúttal már a tisztás felől. Vadul futni kezdtem, és nem érdekelt, hogy nem farkas vagyok, ha kell majd átváltozom, most nem szabad ezzel időt veszteni, futni így is úgyis gyorsan tudok. Útközben a hó egyre jobban szakadni kezdett, és nem sokat láttam, de tudtam, hogy nem Olga sikított, és ez nem jelentett jót. Lehet igaza volt, Petrovnak… Ebben az esetben, már most nem kímélném…

- Ni! – Lizi sikolya újra megtörte, az amúgy nyugodt éjszakai erdő csöndjét. Ekkor már majdnem ott voltam, így menet közben a lehető leggyorsabban átváltoztam, és már ott is voltam a réten. Olga azonban nem volt sehol, ahogy Lizi sem. Nem tudtam mit csináljak. Körbefutottam az rétet rengetegszer és az üregbe is nem egyszer benéztem. A nyomokat próbáltam követni, de ebben a hóban lehetetlen volt.

Hírtelen egymást követve futottak el a wendigók. Mindegyiknek izzott a vérpiros szeme, és a füleiket kihegyezve figyeltek. A nyomukba eredtem, és le is előztem őket nem sokára. Mindegyik megijedt mikor elfutottam mellettük, de gyorsítottak. Volt valami számukra érdekes. Talán Olga is itt van közöttük, talán ő is épp üldöz valamit. De mi van, ha mást üldöznek? Kicsit lassítottam… ekkor azonban megláttam Olgát, a hátán Lizivel. Gyorsítottam, és a lehető legtöbb erőmet összeszedve, amennyi még maradt 2 nap ébrenlét után. Olga nagyon gyorsan futott ő volt talán a leggyorsabba wendigók közül. Így nem is érték utol, de sajnos én sem tudtam beérni. A wendigók mellett futottam, majd végre rájöttem merre tartunk, és összeállt a kép. Egyszer már Olga hozott ide. Ez az ő rejtek helye, amit bár ismernek, mégsem tudják megközelíteni. Egyedül ő képes átugrani a szakadékot, nah mg persze mi vérfarkasok. A tervem azonnal összeállt, és mivel eltart még egy darabig, mire Olga odaér Lizivel tudtam, hogy időm is lesz megvalósítani. Addig úgy sem áll meg míg át nem ugrik, így biztos voltam benne, hogy ott találkozni fogunk. Én ismertem, egy helyet, ahol bár nagyobbat kel ugrani, az út magához a helyhez sokkal közelebb van. Nem egyszer átugrottam már most is sikerülni e kell.

Nem volt bonyolult útvonal, de jó messzire keveredtem a wendigóktól. Tudtam, hohy nem feltétlenül jó magukra hagyni őket, főleg ha esetleg Olga még is csak kifárad, hiszen most kétszer akkora súlyt kell cipelnie. Úgy gondoltam, ha mégis Lizi életére törne őt elég később lerendeznem. Ő várhat…

- Elfáradtam… pihennem kell – Gondoltam, de hamar megváltozott a véleményem – Nem ha megteszem… - Gyorsítottam a tempómon és hamarosan a szakadékhoz értem. Minden izmom megfeszült, és rákészültem az ugrásra. Ekkor azonban észrevettem, hogy egy wendigó egész végig követett, így elhibáztam az ugrást, és nem értem át. A sziklafalban ugyan megtudtam kapaszkodni, de nem sokon múlt, hogy egyáltalán ne érjek célba. Felhúztam magam, majd megpihentem, amíg visszanézte, a túloldalon álló wendigóra, aki gonoszan mosolygott, majd hátrább húzódott, és ő is rákészült az ugrásra. Nagyon fiatalnak tűnt, és elszántsága is nagy volt, de semmi esélye nem volt átugrani a szakadékot. Ugrás közben bele esett a szakadékba, és eltűnt a mélyben. Így hagytam gondolva, hogy rosszat már nem tehet, hiszen biztosan nem élte túl az esést.

Futni kezdtem arra a helyre ahol valószínűleg Olga át fog ugrani. Hamar oda értem, de Olgáék még messze jártak, így kifújhattam magam. Leültem és vártam. Lizi újabb sikolya jelezte, hogy lassan, de közelednek.

Olga pár percen belül fel is tűnt, de már nem volt nagy távolság közte é a többiek között. Meglepődött mikor meglátott, de aztán mosolyogni kezdett. Én hátrébb mentem, és tudtam, hogy újra ugranom kell. Így már meglepetésként érheti őket a jelenlétem. Behúzódtam a fák közé, hogy majd az alkalmas időpontba kirontsak, és átugorva a túloldalra, elintézzek pár wendigót figyelmeztetésül a többi számára. Persze ezekkel majd megint vissza kell térnem a farkasokhoz, hiszen el kell égetni őket, és Lizi előtt ezt nem tehetem meg. Így aztán némi keserűséggel vettem tudomásul, hogy újabb egy napig nem fogom látni.