IV. Fejezet

Nem tudom meddig volt bekötve a szemem, de bántotta a fény így, az első pár percben nem igazán láttam, hogy hol is vagyok. Majd mikor kitisztult a kép, akkor sem lettem okosabb. Gyönyörű hely volt, ugyan, de nem tudtam hova tenni. Egy apró tisztáson voltunk, ahol négy lépés után máris a túloldalon találtam magam. Ezt a kis helyet, rengeteg fa, és egy hatalmas kőfal vette körül. Ugyan nem kellett sokat sétálnom, de lefeküdtem a fűbe, és becsuktam a szememet. Csönd volt, csak néha lehetett hallani egy egy vonítást. Meg is lepődtem rajta, mert egyáltalán nem hasonlítottak Ni vonításaihoz. Sőt azóta, hogy elválltunk nem is láttam, és ez kicsit elszomorított. Felültem, és körbenéztem, hátha mégis ő az, és mindjárt idefut hozzám, de persze tudtam, hogy akár órákat is ülhetnék itt, akkor sem jönne el ide.

- Hol vagyunk? – Nick a kőfalnak támaszkodva ült, és nézett rám mosolyogva. Nem értettem mi vicces van rajtam, így inkább nem néztem rá.

- A búvó helyemen. Ide szoktam mindig visszavonulni, ha nem akarom, hogy rám találjanak. – Most áttudtam érezni a helyzetét, hiszen pontosan ebben a helyzetben vagyok most én is. Jó, hogy ott vagyok Ni-vel ahol senki nem találhat ránk. Nagyszerű hely, és tökéletesen alkalmas rá, hogy elbújjak a világ elől.

- Ha annyira titkos hely, nekem mért mutatod meg? – Most újra rá néztem, de azóta is mosolygott, és bár ennek valahol örültem, a múltkoriak után, kicsit zavarba is ejtett.

- Te se tudod hol van. – Mosolya most már a füléig ért, és látszott rajta, hogy roppant elégedett magával. Gondolkoztam rajta, mivel tudnám lelohasztani, csak, hogy kicsit kisebb legyen az arca, de semmi nem jutott eszembe. Nem akartam felhozni a múltkori témát, így csak bólintottam egyet. A figyelmemet, most az erdő keltette fel. Mintha folyamatosan fel-alá sétálna ott valaki, és hírtelen megörültem, hogy talán Ni az csak nem akarja teljesen leleplezni magát. Gyorsan felálltam, és megindultam az erő felé, de ahogy közeledtem, az alak úgy távolodott.

- Ez biztos nem Ni. – Magamnak szántam a mondatot, de mostanában mindent hangosan mondtam ki, így persze ez is hangosra sikerült.

- Ni? – Nick most komolyabb arcot vágott, de még mindig meg volt benne az elégedettség.

- Igen… egy jó barátom – Ezzel úgy gondoltam lezárom ezt a témát, de persze Nick tovább érdeklődött.

- Értem, a barátod. És mit keresne itt, ahova pontosan azért jövök, mert nem akarom, hogy bárki is rám találjon? – Nicket érdekelte a dolog, d mintha már tudta volna az összes feltett kérdésre a választ.

- Ni nem ember, ha nem egy farkas. – Gyorsan leültem és arcomat a kezembe temettem. – Hülye…hülye.. hülye..- suttogtam magamnak. Ezt nem kellett volna mondani. Így talán ő is rájön, hogy milyen teremtmények járkálnak erre mostanában. Nem lenne jó, ha a hír lábra kelne, és mindenki megtudná, mert azzal Ni-t veszélyeztetném. Egy ekkora állatnak nem lenne egyszerű megfelelő búvóhelyet keresni. Bár valószínűleg minden időmet rááldoznám. Annak ellenére, hogy talán háromszor négyszer is nagyobb nálam, nagyon megszerettem, és ő is megtűr maga mellett. Ezek szerint nincs velem nagy baja.

Egyszer anyuék megengedték, hogy kutyát tartsak. A teljes neve Petit Papillon volt, ami annyit jelent, hogy kicsi pillangó. Persze nem így hívtam, csak én adtam hozzá még ezt a + nevet. Alapból én is mint mindenki már Petitnek hívtam. Ezt a két szót Franciaországban hallottam még egyszer, és azonnal megtetszett. Amikor megtudtam mit jelent, mindenhova ezt írogattam.

A kutyám rendkívül hűséges fajta volt. Ahol tudott megvédett, vagy éppen segített. Nem kellett betanítanom, ahhoz, hogy ezeket megtudja csinálni. Magától is rájött, mit szeretnék, vagy éppen mire van szükségem. 15 évet élt velem, majd eltávozott egy szebb világba. Halálakor nagyon szomorú voltam, de próbáltam a szép emlékekre összpontosítani, amikből szerencsére rengeteg volt.

Csak úgy mint Petitet, Ni-t is nagyon megszerettem, pedig nem ismerem sok ideje. A szeme azóta is mindig meglep, hogy mennyire hasonlít Nickére. Persze Nicknek kisebb volt a szeme, de a színe és az alakja, mégis rá emlékeztetett. Az elmúlt pár napban gondot is okozott, mert nem szívesen emlékeztem arra az arcra, amikor megfordultam, és otthagytam.

Most vettem észre, hogy Nick némán néz engem, ahogy elmélkedek, és néha mosolyogva, néha szinte sírva emlékszem vissza a múltamra.

- Nem akarok mindent tudni, de az azért érdekelne, hogy hol tengeted mostanában a napjaidat. Nagyon aggódnak a szüleid, főleg azután, hogy írtad a levelet. – Nagyon természetesnek vettem, hogy Nick tud a levélről, hiszen valószínűleg azóta is terjengnek rólam pletykák, ahogy akárki más eltűnéséről. A különbség csak az volt, hogy én nem eltűntem, csupán kikapcsolódásra volt szükségem. Pontosabban, még egy darabig ezt az életmódot fogom folytatni, mert rettenetesen tetszik, hogy valóban a magam ura vagyok.

- Egy remek helyen. – Mosolyogva, sőt elégedetten néztem rá, ahogy azt ő tette pár perccel ezelőtt. Ő ugyan visszamosolygott, de nem tűnt őszintének. – Ne haragudj, de nem mondom el. Elég ha én és Ni tudunk róla. – Megengedtem magamnak egy újabb halvány mosolyt, de Nick csak a fejét rázta, és szomorúan meredt maga elé.  – Megbántottalak valamivel? Ha ezen múlik elmondom, csak jobb így ,hogy tudom senki nem fog megtalálni. 

- Tehát nem bízol bennem? – Kérdésnek szánta, de végül inkább kijelentő mondatnak tűnt, és sajnos nem mondhattam az ellenkezőjét. Alig pár napja, hogy elkezdődött az iskola, és megismertem, nem értem mire föl bíznék meg benne, hiszen szinte alig beszéltünk, és Olga … Olga. Ő az akivel a legszívesebben beszélgetnék egyet, de most itt volt velem szemben Nick, és pár napja kapva kaptam volna a lehetőségen, de most, nem éreztem úgy, hogy mindenáron beszélnünk kellene egymással. Inkább csak elkezdtem ingatni a fejemet, választ adva a kérdésére. – Pedig ha tudnád… - A mondat végét elharapta, mégis felkeltette vele az érdeklődésemet.

- Mond, mit kéne tudnom. – Felálltam, és oda sétáltam, majd leültem mellé. Láttam, hogy nem akar válaszolni, ahogy azt előbb én tettem, így rajtam volt a sor, hogy pár perc után megszakítsam a csendet. – Az, hogy nem bízom meg benned… az nem azt jelenti, hogy soha nem is fogok. De sajnálom, pár napja ismertük meg egymást, és bár beszéltünk, szerintem nem eleget. Ehhez nálam több időre van szükség.

- Persze megértem. – Nick mosolyogni kezdett – Tehát azért van még halvány esélyem ugye?

- Abszolút. – Örültem, hogy valamennyire kezdtünk eltávolodni a kínos témáktól. Nem tudom mennyit beszélgethettünk ezután. De mire észbe kaptam már besötétedett. Nagyon jól esett ez a beszélgetés, főleg, hogy nem is konkrétumokról beszéltünk, hanem dőlt belőlünk a szó, és elmeséltünk egymásnak rengeteg mindent. Persze nagyívben kerültem a hollétemmel kapcsolatos témákat, és amikor az indulásra került sor, ő se kívánta leleplezni a rejtek helyét.

- Így mind kettőnknek van egy kicsi titkunk. – mire ezeket a szavakat kimondtam, már nem láthattam az arcát, mert felkerült, a kendő, ami ide fele jövet is meggátolta, hogy megjegyezzem az útvonalat.

- Egy kis titok… - Nicktől ez most inkább sóhajtásnak hangzott, és tudtam, hogy ezen a helyen kívül rejteget ő mást is még, de nem kérdeztem rá. Jobbnak láttam, ha útközben már nem beszélgetünk. Amikor végre letett, és kinyithattam a szememet már a suli melletti erdő szélén álltam, és kicsit bántott, hogy ott kellett hagynom az a szép helyet. Viszont örültem, hogy ha vissza megyek Ni talán majd ott vár, hogy elmesélhessem neki, a mai nap eseményeit. Nicktől elbúcsúztam, és gyorsan szedni kezdtem a lábamat a tisztás felé, miután meggyőződtem róla, hogy nem néz, és nem is követ. A tisztáshoz érve már mosolyogtam, és rákészültem, hogy üdvözöljem Ni-t, de ő nem volt ott. Szomorúan kullogtam el, a kis odúmig. Elővettem a kenyeret, meg pár zöldséget, amit még a szüleimtől hoztam el. De nem volt túl nagy étvágyam, ahhoz képest, hogy mekkora utat tettem meg ma. Tudtam hogy holnap egész nap itt leszek, és pihentetni fogom a lábam, mert iszonyatosan bedagadt megint. Bár sötét volt, tökéletesen láttam, hogy kétszer akkora mint a másik.

Mivel Ni órák múlva sem jött meg – bár lehet, hogy csak számomra tűntek hosszú óráknak és valójában csak percek voltak – úgy döntöttem, most egyedül fekszem le. Magányosnak éreztem magam nélküle, de elvégre nem kötheti minden ide.

*

Álmomból riadtam fel, és mivel nem tudtam visszaaludni, így kimásztam a biztonságot nyújtó üregemből. Az éjszaka hideg, és meglehetősen sötétnek bizonyult, így semmit nem láttam. Kihoztam a zseblámpámat, és körbevilágítottam vele az erdőt, ami rendkívül zordnak, és félelmetesnek látszott. Nappal úgy közlekedtem benne, mint aki semmitől nem fél, de éjszaka egy lépést sem mertem elmozdulni. A bokrok, és a fák ágai, hátborzongatóan zörögtek, és a szél csak erősebben és erősebben fújt. Fázni nem fáztam, mert meleg ruhát is hoztam magammal pluszba, hiszen akkor már megfagytam volna az üregben. Zavart, hogy nincs itt Ni, és meglepően nyugtalanított. Vele biztonságban éreztem magam, bár szerintem, aki megismeri, mindenki biztonságban érezné magát mellette. Nála erősebb és nagyobb állatot nem ismerek a környéken. És ha rajta múlna minden támadást túl élnék az erdőben, de így hogy nincs itt kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Pár perc múlva, inkább visszamásztam az üregbe, és megpróbáltam elaludni. Még láttam, hogy lassan szállingózni kezd a hó, és egyre nagyon pelyhekben éri el a földet, majd elnyomott az álom.