III. Fejezet

Azt hittem, Nick majd nekem ront, és megkérdezi, mért futottam el, vagy hogy mért nem akarok beszélni velük. De csak oda sétált, és leült mellém. Meg sem szólalt csak ült ott mellettem, és becsukott szemmel várta, hogy megszólaljak. Persze nekem eszem ágában sem volt megszólalni. Arrébb húzódtam tőle, és bár kísértetiesen hasonlított arra, a farkasra nem kérdeztem tőle semmit. Néha oda-oda néztem, és láttam, hogy nem nyitja ki a szemét, így megengedtem magamnak, hogy nézzem őt. Még mindig helyesnek tartottam, de persze nem beszéltem még vele sokat. Amikor meg alkalmam van rá, inkább csöndben maradok.

- Mi érdekes van rajtam? – Nick még mindig nem nyitotta ki a szemét, és így a kérdése meglepett. – Azt hittem legalább most szóra bírlak. – Mosolyogni kezdett, majd szép lassan kinyitotta a szemét. Belenézett a szemembe, majd persze én elkaptam a tekintetem, és másfelé néztem. Még mindig nem volt kedvem megszólalni. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Így csöndben magam elé meredve ültem tovább csöndben.

- Nem fogsz hozzám szólni ugye? – Nick arcáról eltűnt a mosoly, és elkezdett szedelőzködni.

- De. – Nem is tudtam mért szólaltam meg. Talán azért mert jól esett, hogy eddig itt ült mellettem. Még ha nem is szóltam hozzá, valahogy mégis jó volt. –Csak, nem tudom mit mondjak.

- Talán, hogy mért futottál el… - Nicket szemlátomást nagyon is érdekelte a dolog, és így vissza ült mellém.

- Mert nem akartam veletek beszélni… - Nick megint elkezdett felállni, de én utána nyúltam és visszahúztam. - …a tegnapi dolgok miatt. Mert hallottalak titeket beszélni tegnap este, mikor hazaértem… és nem tudtam mire vélni… és jobbnak láttam azt, ha nem szólok nektek. – Nicknek semmi nem látszott az arcán, csak bólintott.

- Igen jobb lelt volna ha nem mondod. – Azzal felállt, és elindult az erdő közepe felé.

- Most hová mész?! – Felálltam és rögtön követni kezdtek.

- Ne gyere utánam! – Egy kicsit megtorpantam, majd újra utána indultam. Érdekelt, hogy mért érintette ilyen mélyen az, hogy hallottam, a beszélgetést, és még jobban érdekelt, hogy vajon hova megy. Az erdő közepén tudtommal nincs semmi. – Ne kövess! Nem hallottad?!

- De hallottam… - Döbbenten álltam ott, hogy most hírtelen mért lett velem ilyen goromba. – Csak…

- Nincs csak, menny innen! – Nem értettem mért csinálja ezt de hallgattam rá. Elindultam, el indultam oda, ahol a legtávolabb leszek tőle, és ahol a legtávolabb leszek mindenkitől, hogy ne zavarjak senkit. A szemembe könnyek szöktek, és láttam amint az arcán megenyhül, és visszafordulva néz utánam. Engem azonban nem érdekelt. Megfordultam, és mentem amerre láttam… arról, hogy hova fogalmam sem volt. Nem mentem haza, nem volt kedvem, nem mentem a kuckóba, mert ott megtaláltak volna. Futottam valamerre… olyan helyeken futottam keresztül ahol még soha nem jártam…De nem érdekelt… most nem.

*

Fogalmam sincs meddig futottam, és, hogy hova keveredtem. Csak kerestem egy tisztást ,és szépen lefeküdtem az árnyékba. Innen esélyem nem volt hazatalálni, mert fogalmam sem volt, hogy merre van a „hazafelé”. Csak feküdtem az árnyékban és néztem ki a fejemből. Jó volt, a csend, és az, hogy senki nincs a közelemben. Itt remélhetőleg abszolút nem is élnek ragadozók, így ha itt alszom nem kell attól tartanom, hogy levadásznak. Ennek ellenére, kerestem egy üreges fát, és bebújtam. Persze ez nem volt valami kényelmes, de legalább nem voltam szem előtt. Meg kicsit ástam is a földbe, hogy jobban elférjek, és a végére egészen tűrhető lett. Így szépen elhelyezkedtem és bámultam kifelé a rétre. Egy darabig nem gondoltam semmire, majd szépen elkezdtek a fejembe bekószálni a gondolatok. Először az, hogy, hogy hagyott ott Olga, aztán, hogy milyen arca volt Nicknek, amikor elfutottam. Majd végül magam elé képzeltem a szüleim arcát is. Egy darabig biztos nem fognak elengedni sétálni, de nem is lesz rá szükség. Elhatároztam, hogy nem megyek haza. Majd kerítek papírt és tollat, és írok nekik hogy aktuálisan mi van velem, de sose fogom elmondani, hogy milyen kis helyet találtam magamnak. Ez legalább tényleg az a hely, ahol nem fognak rám találni.

Végül eljutottam, a tegnap esti furcsa, beszélgetéshez, Olga és Nick között. Innentől kezdve folyton ezen agyaltam. Nem tudtam leszállni róla, és különböző történeteket kreáltam. Például felvetődött bennem az, hogy Olga talán még sem a barátom, és Nickkel, csak szövetkeztek ellenem, mert kellek nekik valamire. Aztán ezt elvetettem. A másik amit sokkal valószínűbbnek tartok, hogy tudnak valamiről, amitől engem meg kell védeni, de nem tudtam rájönni, hogy mi lenne az. Elvégre semmi veszély nincs a környéken már évek óta.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el, ott a kis üregben összegömbölyödve. Fáradtan keltem fel, és jól esett, ahogy a reggeli napfénybe kimehettem a tisztásra kicsit kinyújtózkodni. Nem tudtam mit csináljak, mert nagyon éhes voltam de haza nem mehettem. Kivéve persze ha anyuék már elmentek dolgozni, mert akkor ételt is vehetek magamhoz, sőt még írhatok is nekik, hogy jól vagyok.

Épp a derekamat roppantottam ki, mikor láttam, hogy tőlem nem messze fekszik az egyik farkas. Természetesen az, amelyikkel már többször is találkoztam. Odasétáltam hozz, és elkezdtem simogatni. A szeme szinte azonnal kinyílt, és felkapta a fejét. De, ahogy meglátta, hogy ki zavarta meg, vissza tette a fejét, a földre.

- Legalább nem vagyunk egyedül.. ugye? – Megvakartam a fülét és láttam, hogy tetszik neki a dolog, így tovább simogattam. – Neked nincs véletlenül egy csapatod, hogy mindig egyedül vagy? – Nézett rám nagy kerek szemeivel, de persze nem értette, hogy mit mondok. – Jó tudom nem érted mit beszélek, de jó, hogy itt vagy. Bár remélem, nem vagy annyira éhes mint én. – Erre felkapta a fejét, és felállt. Engem óvatosan huzigálni kezdett az erdő felé. olyan óvatosan bánt velem, hogy még a ruhám se szakadt el.

- Jó jó megyek utánad, ha ezt akarod, de így szerintem mind kettőnknek kényelmetlen. Te nem látsz előre, én meg nem tudok normálisan menni. – Elnevettem magam, mert tulajdonképpen egy hatalmas farkassal beszéltem az erdő kellős közepén. De nem zavartattam magam. Senki nem volt a közelemben rajta kívül, és ez megnyugtatott. Nem tudtam pontosan mért, de nem féltem tőle, az már biztos. Amíg nem volt mellette a társa nem tartottam tőle. Nem tudom meddig és milyen hosszan követtem, de az utat azért megjegyeztem. Lényegébe egyszerű volt, mert átvágva egy kisebb bozóton egy kitaposott útra jutottunk. Persze az útról fel sem tűnik, hogy ott van egy tisztás, ha csak nem tudja az ember. Nem haladtunk valami gyorsan, főképp, mert én nem bírtam követni az ő tempóját, így lényegében és is lassan sétáltam, ő meg nagyjából félpercenként lépett egyet. Végül is kiértünk az erdőből, és az iskolánál találtam magam, ahonnan tegnap kiindultam.

- Minek hoztál ide? Nem akarok ide jönni. jó volt nekem a tisztáson. – Aztán eszembe jutott mit is akartam, és kicsit visszahátráltam az erdőba, majd az erdő szélén futni kezdtem a házunk irányába. Anyuék reményeim szerint már dolgoznak így tudok ételt italt, és papírt is szerezni. Nem volt hosszú út, és hál istennek nem is estem el. A hó ami tegnap még hatalmas volt, mára már szinte teljesen elolvadt. Úgy döntöttem, hogy anyuék akár otthon vannak akár nem az ablakon keresztül közelítem meg a szobámat. alahogy sikerült felkercmeregnem az ablakig, de akkor rájöttem, hogy este belülről is bezártam, így innen esélyem nincs bejutni. Így elkezdtem lemászni, de mikor leugrottam, a lábam kibicsaklott, és nem igazán sikerült ráállnom. Szitkozódtam egy kicsit, majd erőt vettem magamon és bementem a lakásba. Persze kulccsal, mert anyuék valóbna nem voltak itthon, és ennek örültem. Összeszedtem némi ételt, ésitalt a táskámba, meg így fáslit is tettem be. Tettem el zseblámpát, és pár lapot meg tollat is. A biztonság kedvéért nagyon sok mindent összepakoltam köztük váltó cipőt és ruhát is. Minimum a patakban had tudjam kimosni, ha nincs épp befagyva. Végül hagytam egy levelet anyuéknak:

„Drága anyu, és apu!

Ne aggódjatok remekül vagyok és sajnálom, hogy nem jöttem haza. szükségem van egy kis időre. Jól vagyok nem kell aggódni, és amint úgy érzem, hogy minden helyre jött. Tényleg nincs semmi bajom és nem kell aggódni. Mindenem megvan. Küldök majd leveleket, hogy tudjatok róla mit csinálok.

Puszil lányotok,

                                                                                                                                                         Elisabeth”

Többet nem akartam írni. Főleg nem azt hogy hol vagyok, hiszen egyenlőre magam sem tudtam még pontosan. Az viszont már biztos volt, hogy ha vissza érek az iskola melletti erdőhöz bekötöm a lábamat.

Annak ellenére, hogy a lábam nem volt valami jó állapotban és be is dagadt, ahhoz képest egészen gyorsan visszaértem. A farkas persze nem volt ott. Kicsit csalódott voltam, de tudtam, hogy úgysem lehet végig mellettem. Leültem az egyik fa tövébe és elkezdtem bekötni a lábamat. A suli udvarán most is sokan voltak, mert nem rég lett vége a tanításnak. Az udvaron ott volt Olga és Nick is. Megint hosszan beszéltek. Arra gondoltam oda kéne hozzájuk mennem, de letettem róla. Felálltam és elkezdtem szép lassan elbicegni az erdő irányába. Még egyszer visszanéztem, és láttam, ahogy Nick az erdőt fürkészi. m látott meg, de mintha sejtette volna, hogy itt vagyok. Végül aztán Olga is megfordult, de Nick csak legyintett és elmentek a másik irányba. Én pedig hátat fordítva az iskolának eldöcögtem a tisztásig. Ott aztán szépen bementem az üregbe, és rájöttem, hogy kicsit bővítenem kell a helységen. Magamhoz vettem egy követ és újra ásni kezdtem. Kicsit kiszélesítettem, és kicsit mélyebbre ástam, így elfért mindenem. Felakasztottam a zseblámpát a fejem felé, majd kimentem vissza a tisztásra. Kiterültem a földön ,és lehunytam a szemem. A tudat, hogy most a saját magam ura vagyok megnyugtatott. Sikerült tényleg mindent kizárnom, és arra gondolnom, hogy itt most csak és kizárólag egyedül vagyok. A pihenésemből a farkas ébresztett fel. Óvatosan böködni kezdett, és mikor látta, hogy kinyitom a szemem abba hagyta és lefeküdt mellém.

- Nem jó ez így. Nem tudlak, hogy hívni. – Halványan elmosolyodtam. – Válasszunk neked nevet. Mit szólnál a Ken-hez? – Meglepődtem, mert rögtön lereagálta, és vicsorogni kezdett. – Jól an jól van, akkor legyen… Bob? – Szintén vicsorogni kezdett, és az utána következő körülbelül 20 név sem tetsztt neki. – Legyen Nick? – Erre nem vicsorgott, így úgy vettem, hogy tetszett neki. – Ez viszont nekem nem tetszik. – Elhúztam a számat, mert megint eszembe jutott, hogy milyen hangon küldött el, és hogy végül hogy nézett utánam. Úgy látszik ezt nehezen fogom megemészteni. – Mit szólnál, ha lerövidítenénk… legyél csak simán Ni. Ez félig az a név ami neked tetszik, még se emlékeztet engem rosszra. – Örültem, hogy kiválasztottam neki a megfelelő nevet, és bár nem volt szimpatikus név legalább volt akihez beszélhetek. Azért még tettem egy kísérletet, hát ha meggondolja magát a névvel kapcsolatban. – Biztos jó lesz ez a Ni? Csak nekem nem olyan szimpatikus igaz? – Azzal felálltam kicsit átmozgattam magam, majd elindultam az üreg irányába. Persze így, hogy az egyik bokám kiment, sokkal könnyebben elestem, és persze ezek a kistávon is kihasználtam az alkalmat, hogy elessek az egyetlen gyökérben, ami keresztezte az utamat. Gyorsan feltápászkodtam majd visszafordultam Ni felé.

- Ha velem vagy ezt meg kell szoknod. – Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, majd bebújtam, és felkapcsoltam a zseblámpát. Igen praktikus volt, főleg, hogy így tudtam olvasni. Mint mondtam minden lehetséges dolgot magammal hoztam, így többek közt könyvet is, hogy legalább ne unatkozzam, ha éppen nem csinálok semmit. Persze azt terveztem, hogy túrázgatni fogok Ni-vel a környéken, de ez persze ilyen lábbal nem lehetséges. Ezzel még várnom kel pár napot. Hírtelen sötétebb lett az üregben, és nem értettem mi történt. Majd amikor végre felnéztem a könyvből láttam, hogy az üreg bejáratát Ni teljes testével eltakarta. Megvakarhattam a felém eső részét, majd letettem, a könyvemet, lekapcsoltam a zseblámpát, és Ni-nek dőlve álomba merültem.

Ezt az álom kimaradhatott volna. Borzalmas volt. Többször is felkelltem, de ahogy visszaaludtam folytatódott. Futnom kellett, és természetesen álmomban is kiment a bokám. Így ez lassított és nem tudtam úgy futni, ahogy akartam. Nem tudtam pontosan mi elől futok, de csak úgy bennem volt az ösztön, hogy futnom kell, de egyre inkább nem ment. Majd amikor végül megfordúltam, hogy szembenézzek az üldözőbbel arra keltem, hogy torkom szakadtából sikítok. Persze azonnal ki akartam menni az üregből, de Ni nem hagyott annyi helyet sem, hogy kimásszak. Elkezdtem böködni, és mozgolódott egy kicsit, és tudtomra adta, hogy fenn van, de nem engedett ki.

- Ne csináld már engedj oda hozzá! Tudom, hogy itt van! – Leblokkoltam. Olga volt az, és Ni-hez beszélt. – Ne szórakozz velem már megint! te is tudod, hogy egyszer ki kell engedned, és én megvárom. – Halk lépteket halottam, majd pár perccel később a hatalmas gát elvonult az üreg bejárata elől, utat nyitva nekem. De én már nem akartam ki menni. Végül Ni húzott ki a helyemről. Körülnézett, majd elkezdett vonszolni a patak felé. Én mentem utána ahogy csk tudtam, de persze nem volt ínyemre a dolog. Nem szeretnék Olgával találkozni.

- Okos vagy, hogy nem engedted ide. Szeretem, és a barátom, de egyenlőre jobb ez így kettesben nem? – hatalmas fejét oda dörgölte hozzám, majd látva hogy megpróbálom kihasználni az alkalmat, hogy visszaforduljak, megint húzni kezdett a patak felé. A patak vize rettentő hideg volt, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy belemásszak. Nem is másztam bele, de Ni természetesen belelökött, így amikor vizes voltam, már teljesen mindegy volt. Gyorsan arcot mostam, de nem maradtam sokáig a vízben. Kimásztam a szélére, és csak a lábamat lógattam bele. Leszedtem a kötést, és hagytam, hogy lehűtse a kétszeresére dagadt bokámat.

- Úgy döntöttem, még is beszélnem kéne Olgával. Elvégre a barátom, vagy micsoda… - Hosszan gondolkoztam ezen. Olga nem is tehet semmiről, azon kívül persze, hogy ott hagyott a tisztáson a két farkassal, de hát haza találtam. És őszintén szólva kezdett bűntudatom lenni. Nem tett semmi olyan megbocsáthatatlant, hogy ennyi ideig haragudjak rá. – Na majd ha jobba lesz a lábam megkeressük… rendben van? – Már olyan természetes volt, hogy beszélek hozzá. Mintha a kutyám lenne. Okos és értelmes. Persze egy szavamat sem érti, de néha letudja reagálni amit mondok és ez már nagy szó. Visszamentem az üregem elé, és elővettem, a kenyeret, amit magammal hoztam. Ettem belőle egy keveset, majd szépen visszacsomagoltam. Nem volt igazán mit tennem, így elindultam körbenézni a környéken. Ni úgy félóra után magamra hagyott, és onnantól egyedül folytattam. Rengeteg szép hely volt ezen a környéken, de a legjobban a közeli hegy alja tetszett. Gyönyörű környék volt, és sajnáltam, hogy eddig nem fedeztem fel. Bár kezdtem gyanakodni, hogy lassan rossz helyre tévedek, mert régóta sétáltam ebbe az irányba, és nem lenne jó, ha összefutnék, egy medvével, mert jelen esetben én jönnék ki rosszul. Ham ég lenne használható két lábam talán lenne esélyem, de így inkább visszafordultam, és megelőztem a problémát. Elkezdtem visszafelé ballagni a rét felé, de aztán meggondoltam magam. Elmentem ugyan a hegy aljától messzebb, és kiértem az erdő szélére, de még nem volt kedvem visszamenni. Végül rájöttem, hogy ott lyukadtam ki ahonnan Nick visszaküldött. Érdekelt mi van itt, de nem tudtam, hogy mennyek e vagy sem… egyrészt érdekelt, hogy mi van ott, de másrész pedig, biztos volt valami oka, hogy így felhúzta magát rajta. Fel alá sétálgattam, hol elindultam, hol visszafordultam, mert megváltozott a véleményem. aztán végül leltem az ösvény bejáratánál, és csak ültem, s bámultam a fát, ahol még egymás mellett ültünk Nickkel, szótlanul csöndesen. Mégis jobb érzés volt az úgy mint így egyedül. Egyedül minden nehezebb, és unalmasabb. Persze ha végre majd találkozom Olgával talán majd délutánonként ő is velem tart majd, addig meg elfoglalom magam valamivel.

Halk zörgést hallottam, de nem figyeltem oda, csak bámultam magam elé. Nem is néztem, hogy ki az, de automatikusan Ni-re gondoltam. Kinyújtottam a kezem és kerestem a nagy szőrös és meleg bundát. De nem találtam. Ekkor megfordultam, és Nicket láttam meg. Zavartan visszahúztam a kezem, mert nem rá számítottam. Gyorsan körülnéztem, de Ni-t sehol nem láttam.

- Szia. – Nick bátortalanul szólt hozzám, de nem tudtam, hogy reagáljak, így viszont köszöntem egy sziával, de nem mondtam többet. – Figyelj én nagyon sajnálom…

- Ne… légyszi..ismerem a sablon szövegeket.. nem kell. Ha sajnálod, az úgyis kiderül. A szavak nem érnek sokat tettek nélkül. Van egy barátom… egy szót sem szólt még hozzám…de úgy érzem tökéletesen megérjük egymást, és ő tettekkel érte el, hogy kicsit is megbízzak benne. – Megint körbe néztem, de persze csalódottan kellett, visszafordulnom Nickhez.

- Egyáltalán nem sablon szöveget akartam mondani. De úgy látom, nehezen foglak tudni kiengesztelni. – Hírtelen mosolyogni kezdett, de nem értettem, hogy min – Hidd el, szerintem nagyon jól megértenénk egymást, akár savak nélkül is. –Elnézett az ösvény felé, majd felállt, és a pólómat megfogva gyengén húzni kezdett. Fel álltam, de a rossz lábam nagyon elváradt a mai sétálgatásom során. Nick azonban ráérősen megvárt, de a pólómat nem engedte el. Sétálltunk ketten az ösvényen, és szint egymáshoz sem szóltunk.

- Legalább elmondod hova vezet ez az ösvény? – Nick megrázta a fejét és csak annyit mondott, „majd meglátod”. Sokáig nem szólt hozzám, majd egyszer csak megálltunk, és elővett egy kendőt a zsebéből.

- Ha nem haragszol… - Feltette a szememre, majd a karjaiba kapott és vitt tovább. Nem értettem, miért van erre szükség, és mikor már számomra sok ideje mentünk így elkezdtem mozgolódni, ami persze megnehezítette a dolgát.

- Mi volt ez a morgás? Hova viszel? – Hallottam egy kisebb puffantást, majd haladtunk tovább de nekem mindenem görcsbe rándult. Lehetséges, hogy nem kellett volna ennyire megbíznom benne. Elvégre nem rég ismerem.

- Megérkeztünk. – Óvatosan letett, úgy, hogy a saját lábamon állhassak, majd levette a kendőt a szememről.