II. Fejezet

Olgának annyi ötlete volt, hogy egész úton hazafelé arról beszélt, hogy mit csinálhatnánk. Én a legjobb ötletnek a túrázást tartottam, és hál’ istennek ő is jó ötletnek tartotta. De kivételesen nem a tó környékére, hanem az inkább az erdőben lévő részeket derítenénk fel. Mondta, hogy nem messze a tótól, van egy nagyon szép tisztás, és oda kimehetnénk. Nem tudtam, pontosan hol is van, de a megesküdött rá, hogy messze van a medvék vadászterületétől.

- Figyelj csak… - kezdtem, majd inkább nem folytattam.

- Mondjad, ha már belekezdtél. – Mosolygott rám és bátorított, hogy mondjam nyugodtan. Majd látta, hogy csak azért sem akarom elmondani. Nem csoda, hogy nem volt kedvem befejezni a mondatot, mikor a farkasról akartam kérdezni. Nem tudom, hol van az ő vadász területe, vagy hogy egyáltalán több van e belőle. De nem hinném, hogy sokszor szeretnék vele összefutni. Már csak azért sem, mert jó tegnap megkímélt, de lehet, hogy nem volt annyira kiéhezve. Ilyet már hallottam, hogy medvék sem támadnak meg mindenkit, akik szembe jönnek velük. De persze ha éhesek, akkor nem nézik, hogy ember vagy állat…támadnak. Nekem is volt szerencsém összefutni velük. Nah, igen többel is egyszerre, hogy mért nem támadtak meg azt máig nem tudom. De nem voltam valami okos. Egy fára másztam fel, de persze oda simán követhettek volna. Szerencsémre nem tették, de nem másztam le a fáról pár óráig. Azóta sem mentem arra a környékre. És nem is állt szándékomban.

- Ha már úgysem mondod el, akkor beszélek tovább. – Olga olyan volt mintha semmi nem érdekelné. Csak úgy létezik és nevet mindenen. Bár néha voltak furcsa megmozdulásai. – Tegnap hallottam a hírekben a nagy mancs nyomokról… - Nah helyben vagyunk. Ezért figyelt fel ő is ennyire a rajzomra. - …és ami azt illeti én lehet már láttam a nyomok gazdáját egyszer. Ugyan ott, ahol most is végig kell mennünk a tisztáson, de nem hiszem, hogy összefutnánk vele. Akkor egyszer is elég messziről láttam. Sőt az is lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, de ezek a mancsnyomok, most kicsit megerősítettek abban, hogy nem vagyok teljesen bolond. – ég folytatta ezt az eszme futatást egy darabig, de én nem igazán figyeltem. Ott leragadtam, hogy talán ő is látta. És elbizonytalanodtam, hogy elmondjam e, vagy sem, hogy valójában én is láttam. Aztán amellett döntöttem, hogy ilyen szempontból senkiben nem bízhatok meg. És bár Olga kedvesnek és megbízhatónak tűnt, még egy napja se, hogy beszélünk. Így nem mondtam el neki.

Amikor átértünk hozzám csurom vizesek voltunk, de szinte észre sem vettük. A reggeli fél méteres hóból már jócskán olvadt el, aminek nagyon örültem. És bár a csizmám nem ázott be, de útközben azért itt ott ránk hullott a fákról egy-egy nagy adag hó.

Amint beléptünk a házba megcéloztuk a fürdőszobát, és legfőképpen a törölközőket, és a hajszárítót. Jól megszárítottuk magunkat, majd bementünk a szobámba. Előkaptunk egy térképet, és berajzoltuk az útvonalat, amin elakartunk jutni a tisztásra.

- Szerintem itt könnyebb lenne elmennünk, mert az egy sziklásabb rész ha jól emlékszem. – Olga nagyon ismerte a környéket, és szinte mindent tudott, hogy hol van. Fajében már összeállt az útvonal, és csak mondta és mondta, hogy miken kell keresztül menni. Én pedig írtam össze a listát, hogy mit érdemes vinni. Úgy terveztük, hogy mivel mostanában hosszabbak a nappalok, viszünk egy kevés ételt is hátha lesz időnk leülni és enni egy keveset.

Az útvonalat Olgával még rengetegszer átvariáltuk. Végül is úgy döntöttünk, hogy egy kisebb kört fogunk megtenni, és úgy, hogy visszajussunk a kiindulási ponthoz. Persze ez a kisebb kör, nem volt annyira rövid út. Ha jól sejtem nehéz utunk lesz és sietnünk kell ha vissza akarunk érni sötétedés előtt. Persze most nagyon aggódtam, hogy nem érünk vissza, mivel a múlt esti kalandom után, nem szeretnék még egyszer bolyongni az erdőben.

- Liza! Itthon vagy? – Apu jött fel a lépcsőn és nyitott be a szobánkba. – Oh jól van. – Ekkor vette észre Olgát mellettem. – Áh szia. Liza apukája vagyok.

- Jó napot! A nevem Olga és Liza osztálytársa vagyok. – Apu összehúzta a szemöldökét, és nem értettem, hogy mi a baja.

- Maradjunk a tegezésnél. Szólíts inkább Peternek, ha lehet. – Olga bólogatott és mosolygott. Apuról viszont az tükröződött, hogy valami nem stimmel. A térképünket nézte, és az útvonalat amit közben már épp véglegesítettünk. – Lányok attól tartok ma nem mehettek túrázni.

- Hogy mi? Nah, ne már! Eddig mindig elengedtél, és most tényleg visszaérek sötétedésre. – Apunak komoly arca volt, és nem igazán érdekelte mit mondok.

- Azt mondtam itthon maradtok és nem mentek sehova! – A halk hangja lassan átment üvöltésbe.

- Apu ne már! Mi történt? – Azért is tudni akartam, hogy mért nem mehetünk, mert ilyenkor oka szokott lenni, és valószínűleg nem a csúszós utaktól és a nagy hótól féltenek. Úgyis tudják, hogy reménytelen eset vagyok és elesek a legegyenesebb talajon is, de azt is pontosan tudják, hogy ezek ellenére tudok magamra vigyázni.

- Mit nem lehet azon érteni, hogy nem?! – Apu próbált nem üvölteni, de reménytelen próbálkozás volt. Kiment az ajtón és becsapta maga mögött. Ezt nem tudtam mire vélni, és bocsánatkérően néztem Olgára. Megrázta a fejét, és csendben összeszedegette a térképeket, majd felrakta az asztalra.

- Nem is értem mi volt ez. Mindig elenged. És hogy még neked is megtiltsa… nem értem mi történt. – És most aztán tényleg összezavarodtam. Annak ellenére, hogy legbelül eddig nem díjaztam az ötletet, most már annyira bele éltem magam hogy menni akartam.  – Nem is fogja megtiltani… - Elmosolyogtam, és Olgára néztem, aki meglepődve nézett rám, majd ő is mosolyogni kezdett.

- Elmegyünk? – Olga újra lelkesnek látszott és láttam a szemében a csillogást.

- Még szép! – Elnevettem, magam, mert közben rájöttem, hogy ez lesz az első szabályszegésem. Eddig teljesen jó kislány voltam, de eddig nem is voltak ilyen problémák, hogy túrázni ne engednének el. Úgy tettünk, mintha Olga hazamenne, így le is kísértem. Ő kint a ház előtt várt rám. Gyorsan visszaszaladtam a szobámba, és felírtam egy papírra, hogy „ ne zavarjatok, korán lefeküdtem” majd kiragasztottam az ajtón kívülre. És hogy minden tuti biztos legyen az ajtót is bezártam. A kulcsot magammal vittem, hogy nehogy valami baj legyen és majd ne tudjak bemenni, ha esetleg a nem a szobámból kell majd kinyitnom az ajtót.

Egy táskába összepakoltam mindent, majd kidobtam az ablakon. Szerencsére nem puffant, mer Olga lent elkapta. Kimásztam az ablakon, és meglepődve láttam, hogy ez magasabb mint gondoltam. De persze próba szerencse. Az ereszcsatornán, ami közvetlen az ablakom mellett húzódott lemásztam. Inkább nem néztem lefelé, és örültem mikor leérkeztem. Hegyeket és fákat már megmásztam, de a ház az teljesen már. Itt egy árva kapaszkodó sincs, ha megcsúsznék.

- Mindent elrendeztél? – Olga már nagyon izgatott volt. Valószínűleg már többször is megszegte a szabályokat, sőt az is lehet, azt sem tudja mik azok a szabályok. Bennem volt némi bűntudat, de amiről nem tudnak az nem fáj…

- Igen, mindent… remélem. – Visszanéztem az ablakomra, és elgondolkoztam, hogy vajon jó ötlet e ez egyáltalán. Főleg, hogy apu nem sűrűn tilt meg dolgokat, most mégis olyan erőszakosan tiltotta meg mint még semmit. Lehetséges, hogy megint a farkasról van valami hír, vagy újabb nyomokat találtak, és ez nyugtalanítja? egyre nagyobb lett bennem a bűntudat, de végül is elindultunk. Olga megint annyit beszélt, pontosabban mesélt, hogy el is felejtettem minden bajom. Így nagyon örültem neki, hogy végig beszél.

- … És képzeld, mikor kicsi voltam én is itt laktam 1-2 évig. Sajnos nem emlékszem rá, de azt elmondták, hogy itt éltem. Én legjobba Kanadára emlékszem. Ott éltem a legtöbbet, talán öt évet is. Ott is gyönyörű erdők vannak. És rengeteg helyet bejártam. Ott még a suliból is lógtam, hogy túrázhassak. – Megdöbbenve néztem rá, majd látva a döbbentségemet folytatta. – Persze itt nem fogom ezt eljátszani. Tudom, milyen fontos, most ez a pár év ami még hátra van a suliból. És persze téged se akarlak a rosszba vinni. – Erre mindketten elkezdtünk nevetni. Ő gondolom azért, hogy ezt rossznak tartom, én meg azon, hogy ezt így külön kiemelte. Miután abba hagytuk kérte, hogy most én is meséljek egy keveset magamról. Vonakodva ugyan de bele kezdtem.

- A szüleim idevalósiak, de nem itt születtem. Valahol én is Kanadában éltem ezelőtt, mert anyuék oda jártak egyetemre, de amikor megszülettem, nem tudtak egyből visszajönni. Most öt éve lassan, hogy visszajöttünk. És ami azt illeti jó döntésnek tartom, mert szép környék.

- Te is Kanadai vagy…mármint… lehet, hogy már egyszer találkoztunk, csak akkor még nem sikerült összebarátkoznunk. – Olga nagyon lelkes volt, sőt rá nem jellemző módon el is csúszott, és hátra esett. Én kicsit kuncogtam, és jutalmul engem is lehúzott a földre.

- Ezt most mért?! Én útközben többször is elestem, és te is nevettél.

- Csak mosolyogtam, az nem ugyan az! – Erre nem tudtam mit mondani, csak mosolyogtam és felsegítettük egymást. Még nem tettünk meg sokat az útból, és alig egy órája, hogy elindultunk. A telefonomat is magammal hoztam háta esetleg apuék észreveszik, hogy nem vagyok otthon lehet keresnének. Olga meglátta rajtam, hogy megint eszembe jutott, hogy otthon kéne lennem, és megsimogatta a vállam.

- Még vissza fordulhatunk és hazafuthatunk. ennyit nem ér, hogy rossz kedved legyen, akkor megismételjük máskor. – Olga szemében némi csalódottságot láttam, így megráztam a fejem, és mondtam ,hogy mehetünk tovább, nincs semmi baj. Fejemben is rendszereztem a gondolatokat, megpróbáltam túltenni magamat a dolgon, és arra koncentrálni, hogy ez jó móka. Persze, ha tudom, hogy mi következik valószínűleg inkább vissza fordultam volna…

*

Egy kis patak mellett sétálgattunk, ami elválasztott minket az erdőtől. Olga kicsit nyugtalannak tűnt, és ez felkelltette az érdeklődésemet.

- Mi a baj? Látom, hogy valami nincs rendben.

- Ne viccelj, mért lenne baj? - Olga gyorsan magára erőltetett egy mosolyt. De nem tudta hosszan fenntartani, így inkább elnézett a másik irányba. – Itt láttam, vagyis mintha itt láttam volna először, azt a farkast vagy mit. De hát már egyre inkább hülyeségnek tartom ezt az egészet. – körülnézett, majd mutogatni kezdett az újával –azt hiszem valahol ott láttam… vagyis odaképzeltem oda. Némi lelkesedést vélem felfedezni a hangjában, de a szeme továbbra is inkább szomorúságot mutatott. Körülnéztem, hogy erre mi oka lenne, de nem láttam semmit, ami lehangolhatná. Sőt gyönyörű volt ez a hely. Alig vártam, hogy elérjünk a réthez, mert az valószínűleg még gyönyörűbb lehetett.

Az egyetlen dolog ami aggasztott, hogy így erdőben már éreztem, hogy lassan megy lefelé a nap. Mondjuk még csak 4 fele járt, De még az út utolsó harmada hátra volt.

- Mennyire van messze a rét?

- Már csak pár perc. – Olga megint mosolygott, de ez sem volt túl meggyőző, így az út hátralevő felében, szinte némán mentünk egymás mellett. Tényleg csak pár perc kellett és ki értünk a rétre.  Ott aztán lepihentünk egy kicsit.

A rét tényleg gyönyörű volt. A fák teljesen körbevették, és hallatszott a patak halk csobogása. A hó csak úgy csillogott, és így a lemenő na fényében még szebb volt. Én leültem egy kőre az egyik fa tövében, és becsuktam a szememet. Kicsit ki akartam pihenni magamat, mert lég hosszú utat tettünk meg és sietnünk is kell visszafelé, hogy hazaérjünk. De nem sokkal utána, hogy leültem Olga rángatni kezdett, hogy inkább mennyünk visszafelé.

- Mire hazaérünk az még sok idő. Közben is lesznek még szép helyek. – Miközben hozzám beszélt nem is nézett rám. A fákat nézte, és olyan volt, mintha ő látna is közöttük valamit, vagy valakit. – Nah gyere már.

- Mi ez a hírtelen nagy sietség? – Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Először azt hittem, hogy talán a farkas lesz, az, de attól ő nem félne annyira. Vagy még is? – Olga? – Kiszabadítottam a kezem és megálltam. – A farkasról van szó? Megint láttad? – Olga megállta nekem háttal. Egy perc is eltelt mire megfordult, de nem rám nézett. Mögém nézett. Megfordultam, hogy lássam mit néz.

Mikor megláttam magam előtt a farkast, köpni nyelni nem tudtam, és futásról se lehetett szó, mert a lábaim sem mozogtak. Csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Lefagytam..

- Lizi…Lizi.. gyere ide lassan – Látva hogy nem mozdulok kicsit hangosabban szólt hozzám. – Lizi, gyere már. – Hangja nagyon remegett. Én lassan léptem egyet hátra, és még egyet, és még egyet.  A következő lépésemnél a farkas vicsorogni kezdett, és bennem megint megfagyott a vér. Ez most más volt… ez nem az a farkas volt, amit korábban láttam… azt rögtön felismerem volna a szeméről. De ennek sötétbarna szeme volt, és olyan dühösnek nézett ki, hogy még levegőt venni sem mertem.

- Lizi gyere… nem fog bántani… - Ezt ő sem gondolhatja komolyan! Itt áll előttem egy több méteres farkas, aki valószínűleg nem tart valami szimpatikusnak, és ő még azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy nem fog bántani. – Gyere tényleg nem fog bántani…

- Nah ne röhögtess! – Dühösen hátrafordultam, és odakiáltottam ezt a fél mondatot Olgának. Persze ez nem volt valami jó ötlet, mert így a farkas tudta, hogy már nem rá figyelek. Ez pár másodperc alatt végig futott az agyamon, és visszafordultam hozz. Ő azonban ahelyett, hogy ezt kihasználta volna állt tovább. – Mért? – Kicsit elmosolyodtam és tettem felé egy lépést. – Pedig elég jó helyzetben voltál. Mért hagytad ki ezt a megfelelő alkalmat? – A farkas hírtelen újra rám nézett. Eddig ugyanis inkább Olgát nézte mint engem. A hátam mögül a levelek zörgését hallottam, és azt hittem eg újabb farkast üdvözölhetünk a réten de nem. Olga hagyott ott engem… egyedül.

- Nah, hát ennél jobb helyzeted nem is lehetne. - Gondolkodás nélkül leültem a földre, a farkasnak háttal, és néztem a zörgő bokrokat, amik jelezték, hogy Olga viszont kihasználta a farkas figyelmetlenségét. A farkas vonyított egyet mögöttem, majd kikerülve Olga után futott.

Nem sokkal később újra a bokrok zörgését halottam a hátam mögül. Erre felugrottam, és megfordultam. Szembetaláltam magam a múltkori farkassal. Ő is Olga után futott, de ő visszafordult egy pillanatra, és rám nézett. Én elkezdtem hátrálni, majd rájöttem, hogy ha ölni akar úgy sincs esélyem, így megfordultam, és elindultam a haza vezető úton. Olga miatt aggódtam inkább. Nem tudom, hova futott, és azt sem tudom, hogy miért hagyott itt, de most egyszerre haragudtam rá, és egyszerre aggódtam érte. Bár nem tudom mire számítottam egy napi ismeretség után. Túlságosan beleéltem magam, hogy végre 5 év után valakivel ennyire jóba legyek. És főleg, hogy ő is szeret túrázni, ez külön jó… jó lett volna, ha végig érünk az útvonalon.

- Basszus! – Nem néztem a lábam elé, és elestem. Szerencsére fűre esem, de nem volt messze tőlem, egy hatalmas kő. Azt ha lefejelem szépen néztem volna ki. Így is még vissza kell másznom az ablakon, amit őszintén, így egyedül nem tudom, hogy fogok megoldani.

 – Basszus! Anyuék! – Megfordultam, és láttam hogy a farkas még mindig bámul. – Mit nézel? A társad arra ment. – És elmutattam abba az irányba amerre Olga és a farkas elfutottak nem sokkal ezelőtt. –Áh hagyjuk… - Morogtam még egy darabig magamba, majd amennyire tudtam gyorsítottam a lépteimen, mert nem sok időm maradt hazaérni.

*

Hazafelé szinte rohantam, de már besötétedett, mire végre megérkeztem a ház elé. Rengeteg dolog kavargott a fejemben, mint például, hogy mi történt Olgával, vagy hogy a farkas vajon követett e, mert nem volt időm arra, hogy hátra nézzek. De inkább tényleg Olga érdekelt. Őszintén nagyon haragudtam rá, mert mi az, hogy ott hagy a farkassal?! Nem értettem, hogy ez mire is volt, jó, hiszen bármi bajom eshetett volna. Jó, hogy ő félt, de miből gondolta, hogy én nem?!

- Esküszöm, hogy nem akartam semmit, de hányszor mondjam még el!? – Megfagyott bennem a vér. Olga hangját hallottam, nem messze a házunktól. Körülnéztem, és elkezdtem keresni a hang forrását.
- Ha nem akartál semmit, mit kerestél vele kettesben abban a nyomorult erdőben? Ha jól emlékszem megállapodtunk valamiben.

Nem mertem volna megesküdni rá, de a másik hang nagyon hasonlított Nick hangjára, így egyre jobban érdekelt, hogy mi folyik itt. Egyre közelebb értem hozzájuk és végül egy nagyobb szikla mögött bújtam meg, és onnan néztem őket. Ahogy gondoltam az egyik Olga a máik pedig Nick volt. Nem értettem, hogy Olga mit keres itt, és hogy Nick mit keres itt. Azt meg aztán végképp nem, hogy Nick honnan tud a közös kiruccanásunkról Olgával.

- Mit mondjak neki holnap? – Olga bizonytalanul nézett körbe, mintha tudná, hogy figyelem őket. Ezért halkabban is folytatta – Nem csodálnám, ha holnap nekem esne, hogy mért hagytam ott.

- Csodálkozol?! – Nick nem beszélt halkabban, sőt egyre ingerültebb volt.

- Amikor azt kértem, tartsatok szemmel minket, azt nem így értettem! – Elhallgatott és megint körülnézett. – Ezt te is jól tudod!

- Ezt nem itt kéne megbeszélnünk. – Nick is körülnézett, és egyértelmű volt, hogy sejtik, hogy nincsenek egyedül. Így lassan elkezdtem kúszni a házunk felé. Egészen a házunkig alig vettem levegőt, mert féltem ,hogy esetleg azt is meghallják. Nagyon örültem, neki, amikor végre újra a szobámban voltam, és látszólag anyuékat sem izgatta, hogy bezárkóztam. Legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Gyorsan átöltöztem pizsamába, és bedőltem az ágyba. Most már végleg elhatároztam, hogy egy darabig nem teszem be a lábamat az erdőbe, mert annak az esélye hogy kétszer egymás után összefutok itt egy farkassal, nem volt túl nagy, mégis nekem sikerül.

De jobban érdekelt az, hogy mi volt ez a rövid beszélgetés Olga és Nick között, és hogy vajon, mit jelent az, hogy „nem ebben állapodtak meg”? Sokat gondolkoztam ezen, de nem találtam benne semmi értelmet, így inkább felhagytam a kombinálással, és megpróbáltam elaludni.

Álmomból halk kopogás ébresztett fel. Először azt hittem, hogy máris reggel van, és hogy apu kopog az ajtón, hogy keljek fel. Mikor ránéztem az órára, az viszont csak hajnali fél kettőt mutatott.

- Biztos csak beképzeltem… - Nyugtattam magam, majd visszafeküdtem. Pár perccel később azonban újra hallottam valamivel erőteljesebben. Kikászálódtam az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Olga ott állt az ablakom alatt és mosolyogva integetett. Láttam, hogy jól van így már joggal lehettem dühös rá, hogy ott hagyott. Úgyis erre számított, így leengedtem a redőnyt, és behúztam a függönyt is. Majd szépen visszamentem az ágyamhoz, és lefeküdtem aludni. Most már semmi nem keltett fel reggelig.

Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam, és nem tudtam eldönteni, hogy izgulok valamiért, vagy csak szimplán éhes vagyok. Aztán ahogy kezdtek eszembe jutni a tegnapi események rájöttem, hogy kicsit félek. Egyrészt, hogy találkoznom kell Olgával, aki biztos egész nap rohangál majd utánam a bocsánat kérésével, másrészt pedig meg Nick mellé kell ülnöm. Vele se volt nagy kedvem beszélgetni azok után, hogy tegnap este hallottam őket beszélni. Nem tetszett, hogy Nick tudott a közös kirándulásról, és az sem, hogy Olga arra kérte őt és még valakiket, hogy figyeljenek minket. Nem értem erre mért lenne szükség. Úgy gondoltam bölcsebben teszem, ha egyenlőre nem tudnak arról, hogy én hallgattam ki őket tegnap este. Legyenek csak abban a tudatban, hogy nem tudok semmiről. Persze ez teljesen igaz, hiszen nem látom át mibe sikerült belecsöppennem.

- Azt hiszem ma nem jövök haza suli után. Kilátogatok a kuckóhoz. De persze csak ha nem gond. – Apun láttam, hogy nem tetszik neki az ötlet, de végül is belement. Persze szigorú feltételeket szabott, mint például, hogy már jó korán itthon kell lennem, ami náluk a 7 órát jelentette, és hogy csak és kizárólag oda mehetek. Ami a legjobban meglepett, hogy tényleg semmit nem vettek észre abból, hogy én tegnap kiszöktem. Meg s kérdezték, hogy mért feküdtem le korán. ennek örültem, mert legalább nem kellett kitalálnom semmilyen történetet ezzel kapcsolatban.

Hogy mér is akarok én kimenni a kuckóhoz? Természetesen megvan rá az okom. Egyre jobban érdekeltek a farkasok, és akár veszélyesek akár nem engem eddig nem bántottak, pedig tegnap nem kis esélyük lett volna rá. Így úgy döntöttem, hogy kinézek megint az erdőbe. Ha megakarnak találni úgyis megtalálnak.

Sokat késtem iskolából, mert annyira nem volt kedvem bemenni órákra. Nickékkel beszélgetni semmi kedvem nem volt. Persze Olgától kaptam pár SMS-t, hogy hol vagyok, és mi van velem, de nem válaszoltam rájuk. Egyenlőre elég ha annyit tud, hogy hazaértem épségben. Végül úgy a negyedik órára bementem, mert ott se Nick se Olga nem voltak velem. Nem igazán figyeltem a tanárúrra, de nem is vette észre. Leírtam azt a pár sort, amit a tananyagról felírt a táblára. Mondt, hogy dolgozatot fogunk írni következő órán, ami persze senkinek nem tetszett. Egyedül én örültem neki, mert történetesen fizikából elég jó vagyok. Így örültem, hogy legalább most sem kell belehalnom a tanulásba. De ez az öröm nem tartott sokáig. Megtudtam, hogy matekból, töriből, és angolból is írunk dolgozatot a jövő héten csak úgy mint fizikából, szóval még sem lesz olyan könnyű hétvégém.

- Lizi.. hát itt vagy? – Megdöbbentem fordultam meg szünetben. Nick és Olga együtt álltak az ajtóban ,és mosolyogtak rám. Nem tudtam mit csináljak, és mivel az iskola földszinti részén voltunk elgondolkodtam rajta, hogy kimászok gyorsan, és eltűnök. Nem is volt ossz ötlet, így odasétáltam az ablakhoz, és először csak kilógattam az ablakon a lábamat. Visszanéztem Olgáékra akik még mindig az ajtóban álltak, és Nick már nem mosolygott. Látta a szándékomat és megindult felém. Nem is kellett több. Megszületett a végső elhatározás. Kiugrottam az ablakon, és nyomban futásnak eredtem, amint földet értem. Tudtam, hogy úgyis utol ér, de nem érdekelt. Futottam be az erdőbe ahogy csak a lábam bírta. Majd amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább inkább leültem egy fa tövébe és becsuktam a szemem. Tudtam, hogy másodpercek kérdése és ideérnek, de nem akartam még mindig szembenézni velük. Főleg nem Olgával. Tudtam , hogy valami nincs rendjén.

Halk lihegés hallottam, amire felkaptam a fejemet, és kinyitottam a szemem. Csak Nick jött utánam, és tőlem pár méterre állt meg. Próbáltam úgy húzódni, hogy ne vegyen észre, és egyre jobban a fa mögé bújtam. De persze Nick így is észre vett, és szép lassan elindult felém.