I. Fejezet

ELIZABETH

       Ha olvassátok ezeket a sorokat valószínűleg nem hisztek nekem, sőt én se hinnék magamnak, ha nem velem történt volna mind ez. Ha jól emlékszem 2009. szeptemberében kezdődött minden, amikor belépten iskolám kapuján. Első látásra semmi újat nem láttam benne, hiszen, már 3 éve járok ide. Arra, hogy milyen változások következtek be arra csak történelem órán jöttem rá, amikor új osztálytársunk mellé ültem le. Érdekes külseje volt, mégis valahogy jóképű. Mint utóbb kiderült Nickolas Blakenek hívják. Be kellett mutatkoznia az osztálynak, de nem volt valami bőbeszédű. Se családjáról se magáról nem mondott sokat. Elismételte még egyszer a nevét, és hogy a túrázás a hobbija, és ezért hiányozni is fog az iskolából. Annyit még elmondott nekünk, hogy most költöztek ide Kanadából. Mr. Pesztel-en látszott, nem tetszik neki, hogy sokat fog hiányozni, de nem sokkal később már ezer meg ezer kérdéssel halmozta el Nicket, aki szűkszavúan válaszolgatott rá. Én jóformán nem is figyeltem, inkább a délutánomat tervezgettem. Ha már a túrákról esett szó, és mivel jó idő volt úgy gondoltam nem árthat, ha ma teszek egy újabb sétát a közeli tóhoz. Nem messze van innen, és szinte minden héten megteszem az utat oda és vissza is gyalog, minimum egyszer. Hogy hol is van pontosan az „innen” ? Uszty-Oridinszkijben lakunk, ez egy orosz kisfalu, és nem sokan laknak itt. És bár érdekes neve van, mégis szeretni való hely. Én is csak 5 éve hogy ideköltöztem, és persze nem a tanulás miatt. Itt nincsenek egyetemek, se főiskolák ráadásul az orosz nyelv is baromi nehéz, de ennyi idő alatt sikerült elsajátítanom. Itt csak ez a gimnázium van, ahonnan persze simán tovább lehet tanulni, de mire eljutunk odáig, hogy szabadulhatnánk ettől a hideg helytől, addigra már annyira hozzászokunk, hogy inkább maradunk, és folytatjuk a megszokott életünket. Mi is ragad meg mindenkit ezen a környéken? Egyértelműen a táj. Ehhez foghatót ritkán látni, és ezért is teszem meg minimum heti egyszer ezt a sétát, mert a tó környéke nem akármilyen, főleg, hogy apukámnak hála, már egy kis kuckóm is van az egyik fán, ahova nyugodtan visszavonulhatok akár tanulni is. Ott senki nem zavar. Még az állatok sem, megszokták a jelenlétem, de persze a barnamedvék vadászterületét továbbra is kerülöm, más nagy ragadozó pedig nem él errefelé.

- Lizi megtennéd, hogy figyelsz! – Mr. Pesztel kedvesen nézett rám, a hangja viszont annál szigorúbb volt. Ez az ellentét mindig megvolt benne. Az arcán szinte semmi más nem tükröződött csak a kedvesség, a hangja viszont annál gorombább és szigorúbb volt.

- Igen tanár úr! – Tényleg elkalandoztak a gondolataim, nem is kicsit, hiszen közben Nick is visszaült mellém, anélkül, hogy észrevettem volna. Mr. Pesztel elkezdte az órát. Az első világháború előzményeit magyarázta, de valahogy nem volt kedvem figyelni. Persze tudtam, hogy ez lenne a legfontosabb, hiszen már csupán 2 évem van az érettségiig, és ellentétben a többiekkel szeretnék tovább tanulni, de persze valami közeli egyetemen vagy főiskolán, hogy heti egyszer továbbra is megtegyem a megszokott utamat, más nem apuékhoz. Apu és anyu már kisgyerek korukban is itt éltek. Azért költöztek el, mert szerettek volna egyetemen tanulni. Persze egyetem után nem sikerült visszajönniük, mert megszülettem én. De most 5 éve végre teljesült az álmuk és hát nincs okom haragudni rájuk. El vagyunk zárva a civilizációtól, de szerintem megéri. Apu természetvédőként dolgozik a környéken, és anyu a munkatársa. Nagyon jól megvannak aminek örülök, mert sok iskolatársamnak a szülei nem voltak egy véleményen erről a környékről. Többségükben mindig a feleség hagyott itt csapot-papot, mert nem bírta a hideget.

Megráztam a fejemet, mert rájöttem, hogy megint elkalandoztak a gondolataim. Általában nem szoktak, és minta tanulónak számítok, de úgy látszik ez a nap egy ilyen nap. Így némi figyelés után fel is adtam az egészet, és inkább elkezdtem lerajzolni a tó környékét. Már rengetegszer lerajzoltam és remekül sikerültek. A szobám a rajzaimmal vannak kitapétázva, és mindennap úgy kelek mintha kint lennék a szabadban, csak épp fekete fehérben látok mindent.

- Bocsi, hogy megzavarlak, de nagyon tetszik amit rajzolsz… - Nicknek ma ez volt a leghosszabb összefüggő mondta, és megtisztelve éreztem magam, hogy csak én hallottam. Felnéztem rá, és csak most sikerült közelebbről is megnéznem az arcát. Barna rövid haja volt és meglehetősen nagy szemöldöke, de valahogy beleillett a képbe. A szemei gyönyörű kékek voltak az orra pedig pici szinte eltűnt az arcán a szemei mellett. Hírtelen ráébredtem, hogy elég nagy bunkóság így nézni őt, így inkább elkezdtem a rajzról beszélni.

- Köszi… már sokszor lerajzoltam, de még egyiket sem sikerült annyira jól megrajzolni, hogy visszaadja azt az érzést, mint amikor kint vagyok.

- Még nem volt alkalmam hosszasan megállni s körülnézni, mert mindig csak úgy elfutok mellette…

A végét elharapta a mondtatnak, és szemét a táblára és az órára szegezve mereven nézett előre. Az óra nem sokkal később megszólalt, és Nick gyorsan összeszedte a cuccait. Még oda ment  Mr. Pesztel-hez megbeszélt vele valamit, aztán az ajtónál még visszanézett rám, majd eltűnt. Aznap már nem is találkoztam vele. Nem is érdekelt különösebben, biztos volt valami jelentősége annak amit mondott, de nem különösebben kötött le. Elvégre mi olyan furcsa abban, hogy elfut a táj mellett? Biztos kocsival közlekedik, vagy tényleg futni szokott, és közben nem a tájat hanem az utat nézi. Ezernyi magyarázat lehet rá. Én is összeszedegettem a cuccaimat órák után és sietve hazamentem. Persze most is sikerül párszor jó nagyokat esnem a csúszós úton, de már megszokhattam volna, hogy nem tudok egyben hazaérni.

- Szia apu! Szia anyu! Csak felveszem a túra táskámat és megyek. Elmegyek megint a kuckóba! – Nem hallottam nemleges választ így meggyőződésem volt, hogy el is vagyok engedve, mint mindig.

- Jól van kicsim, de sötétedésre érj vissza!

- Tudjátok, hogy mindig visszaérek! – Ez már rutinbeszélgetésnek számított, mikor szóltam nekik, hogy elmegyek. Bár az utóbbi időben kezdenek leszokni róla, elvégre lassan 17 leszek!

Kiléptek az ajtón a hátamra dobtam a táskámat. Megálltam az autó mellett és lopva a házra néztem.  Visszaszaladtam, és elvettem a kulcsot az akasztóról.  

- Kicsim, mért jöttél vissza? – Apu érdeklődve nézett le a lépcsőn, és meglátta a kezemben a kocsi kulcsot. – Nem..nem nem..ha mész akkor gyalog! – A szüleim nem sok mindent tiltanak meg, de ezt persze igen. Jó tudom, hogy féltenek, de már elég nagynak érzem magam ahhoz, hogy kocsival megtegyek néhány kilométert. – Ráadásul nem azért teszed meg mindig ezt az utat, hogy sétálj és kiszellőztesd a fejed? – Halkan elmotyogtam magamban, hogy tulajdon képpen igaza van, de nem hiszem, hogy sokat hallott belőle. A táskával a hátamon, kimentem az ajtón, és kicsit erősebben mint kellett volna becsuktam magam mögött. Nem voltam mérges, de jól esett volna, ha kivételesen nem gyalog kell megtennem az utat esélyt adva arra, hogy egy újabb farmeremet lyukasszam ki a sok eséssel. Ismerve magamat ezen az úton minimum ötször-hatszor elesek, és hát elismerem nem feltétlenül a csúszós út miatt. Ahol nincs jég ott is képes vagyok a saját lábamban elesni, minden segítség nélkül. Éppen ezért is csodálkoztam mikor elérve a kis kuckómat rádöbbentem, hogy el sem estem út közben. Ennek örültem, mert nem lett volna pénzem újabb farmerra,  így valami foltozással kellett volna beérnem, ami még az itteni gimiben is cikinek mondható! Volt már mondjuk nem egyszer olyan alkalom, hogy foltozott gatyában léptem be az iskolába… hát mondanom sem kell nem volt épp felemelő érzés, főleg, hogy a foltozás annyiból állt, hogy egy mosolygós almát kellett a nadrág fenék részéra varrni. Az egyik előnye, hogy aznap kivételesen mindenki jól megnézett magának, amit persze elég ritkán tesznek, nem vagyok valami elragadó szépség.. mondjuk, hogy átlagos vagyok. A hajam vöröses barna, és a bőröm kicsit barnás, de hát lehetnék barnább is… A szemem szintén barna, és az orrom szerintem elég méretes, bár mások azt mondják, hogy pont hozzám illik. A baj csak azt, hogy ezt két féleképpen érthetik, de reménykedem benne, hogy jó értelemben értik. Nem vagyok valami magas, körülbelül 165 centi lehetek, és hát ezzel nem döntök rekordot. A testalkatom normális, és szerencsére nem kell arra figyelnem, hogy miből mennyit eszem, hogy megtartsam az alakom, nem mintha megtehetném, hogy válogatós legyek.

 Itt a közelben ugyanis a legnagyobb üzlet egy mindenes kis bolt, ahol minden van, de csak egyfajta, szóval nem túl nagy a választék. Ezért is van az, hogy itt nem kell, hogy mutogassuk egymásnak a fényképezőgépeket, vagy a telefonokat. Mindenkinek pontosan ugyan olyan, ezért néha össze is cseréljük őket. Most is épp véletlen két telefon van nálam, de fogalmam sincs kié a másik. Nincs kedvem belenézni, de ha kiírnám, hogy találtam egy telefont, akkor sem lehetne megállapítani, hogy valójában ki is hagyta el. Ezért inkább most is magammal hoztam hátha hívja valaki és megtudhatom kié. Addig is leraktam a kuckó polcára, én meg leültem a szokásos kis székembe, ami az úgynevezett „erkélyen” volt. A kuckó ugyanis úgy volt kialakítva, hogy legyen előtte egy kis rész ahova kiülhetek. Persze meg kellett szoknom a magasságot, mert nem egy stabil szerkezet, de eddig nem sikerült leesnem. Mint mindig most is kényelmesen elhelyezkedtem, és kiválasztottam egy adott részt a tájból amit lerajzolok majd. Mindig alaposan megfigyelem, azt amit leakarok rajzolni, és így vettem észre, hogy a kuckómtól nem messze, egy számomra ismeretlen állat mászkált. Néha fel-fel nézett, de ebben a kuckóban az volt a legjobb hogy én leláttam, de a lombok miatt senki nem látott engem.

Érdeklődve letettem a ceruzám, és  papírtömböt a székre, és lassan elkezdtem lemászni a létrán. Nem vett észre és látszólag nem is velem foglalkozott, így csendben érkeztem meg a föld közelébe, de azért még a létrán maradtam. Az alsó fokok elég vastagok ahhoz, hogy ráüljek, így csendben elhelyezkedve figyeltem a lényt. Hírtelen eszembe jutott, hogy talán lerajzolhatnám, így visszamásztam leemeltem a székről a ceruzát és a papírokat, és visszaültem az előbbi helyemre. Egyszerű vonásokkal felvázoltam majd elkezdtem kidolgozni a részleteket. Ez az állat leginkább egy farkasra hasonlított, bár jól megtermett példány lehetett. A mérete miatt inkább egy medvére tippeltem volna, de ahogy félrefordított fejel leült tőlem nem messze, rá kellet jönnöm, hogy egyértelműen egy túlméretezett farkas. Épp a fejét rajzoltam, és mikor felnéztem észrevettem, hogy csak úgy hangtalanul eltűnt. Körbe néztem, de sehol nem láttam, ezért inkább megfordultam, hogy visszamásszak a kuckómba. Ekkor vettem észre, hogy a farkas ott áll az egyik közeli bozótosba és mereven engem néz. Nem féltem, hiszen eddig minden állattal sikerült megkedveltetni magam, bár ez lényegesen nagyobb volt mint, én és akár finom falatként is nézhetett volna rám.

Végül is úgy döntöttem, hogy lassan odamegyek hozzá, persze megtartva a tisztes távolságot. Jól a fejembe akartam vésni ezt a képet, hogy aztán le tudjam rajzolni. Ezt a látványt nem akartam elfelejteni, ilyet nem sokszor lát az ember… azt hiszem.

Ahogy közeledtem felé, egyre inkább azt éreztem ,hogy ő fél tőlem, amit nem tudtam mire vélni. A bokrok közé bújt, hogy kevésbé lássam és lassan elindult hátrafelé. Én persze nem álltam meg, és egészen közel mentem hozzá. Végre megláttam szemből is a fejét, és hirtelen olyan érzésem támadt mintha Nick szemébe néznék. Teljesen ugyan olyan volt, és akár bele is magyarázhattam volna, ha nem venném figyelembe azt a kis különbséget, hogy Nick ember, ez meg itt egy hatalmas farkas. De megtévesztésig hasonlítottak egymásra, már amennyire ez lehetséges egy ember és egy farkas között.

- Hogy kerülsz te ide? Még sose láttam ilyen fajt a környéken. – Óvatosan még közelebb mentem hozzá, hogy megérintsem, de rám mordult, és vicsorgott, így a mellett, hogy vissza húztam a kezem hátráltam is egy-két lépést. Ezt kihasználta és gyorsan megfordulva eltűnt az erdő mélyén. Én nem néztem utána, tudtam, hogy úgy sem jön vissza, így inkább felmentem a papírokkal és a ceruzával a kuckóba és elkezdtem emlékezetből lerajzolni amennyire tudtam. Az alapokat már korábban felvázoltam, így egy kicsit könnyebb dolgom volt. Sok időm elment vele, hogy finomítsak a vonalakon, és észre sem vettem, hogy a nap szép lassan eltűnt a hegyek mögött. Lassan összeszedtem a holmimat, és elindultam hazafelé. Elővettem a zseblámpámat mert az úton már jócskán sötét volt. Más a helyemben biztos gyorsabban közlekedett volna, de én nem igazán féltem sem a sötéttől, sem az erdőtől. Sőt megnyugtató volt, a csend a napi osztálytermi hangoskodások után. A szél kicsit feltámadt, így a bokrok és a fák levelei is susogtak, de néha fel figyeltem egy – egy nem oda illő zörgésre, de nem különösebben izgattam magam. Már fáradt voltam, és lehet csak a képzeletem játéka volt, ne néha olyan volt mintha valaki velem párhozamosan mozogna, a bokrok mögött. Kicsit elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat. Még mindig nyugodt voltam, de úgy voltam vele, lehet jobb ha előbb kijutok innen. Még az is lehet, hogy apuék azért kérik mindig, hogy érjek haza időben, mert addigra megjelennek az éjszakai állatok, sőt talán a barna medvék is eljönnek errefelé. Ezzel nyugtatva magam haladtam tovább az úton, és tudtam, hogy már nem lehet messze a város, de persze ekkor sikerült elesnem a saját lábamban, és pont egy jó nagy pocsolyában landoltam. Felkászálódtam, és megpróbáltam úgy ahogy leszedni magamról a sarat. Amikor indultam volna tovább meghallottam, hogy a körülöttem lévő bokrok mozognak, de a szél nem fújt. Megdermedve álltam zseblámpával a kezemben, és próbáltam a bokrok közt megkeresni a hangok forrását de nem jártam sikerrel. Ha oda világítottam, akkor egy másik helyen kezdett el mozogni a bokor. Így inkább meglódultam az úton a város felé, és próbáltam nem figyelembe venni a körülöttem lévő zajokat. De nem ment valami fényesen, és a végén sikerült újra elesnem. Mire felálltam már tudtam, hogy mögöttem tényleg van valaki, vagy valami. Megfordultam, és hátrahőköltem. Ott állt előttem a nagy farkas, de nem engem nézett, hanem kicsit tőlem hátrébb figyelt, valamit. Megfordultam, de nem láttam semmit, így lassan elkezdtem sétálni arrafelé. Megnyugodtam, hogy csak a farkas volt egész végig, hiszen, ő az előbb sem bántott, csak nem bánt majd most sem. Persze nem bízhattam el magamat. Így időnként hátra néztem, de a farkas egyáltalán nem foglalkozott velem. A bokrokat nézte, és felkapta a fejét minden egyes apró zörrenésre körülöttünk. Amikor végre kiértem az erdőből nagy kő esett le a szívemről. Úgy gondoltam egy darabig biztos nem ismétlem meg ezt a kirándulást, főleg nem ilyen későn. Elsétáltam végig a főúton, majd befordultam az egyik földes útra, és nem sokkal később már otthon is voltam.

Amikor beléptem a házba arra számítottam, hogy anyuék türelmetlenül fognak ácsorogni az előszobában, hogy mikor jövök már haza, és nekem szegezik a kérdést, hogy mért voltam távol ilyen sokáig. De még akkor sem mondtak semmit, mikor becsuktam magam mögött az ajtót. Benn ültek a nappaliban, és nézték a híreket. Anyu nézett rám először, majd odafutott és átölelt.

- Azt hittem hogy valami bajod esett. De látom minden rendben. – Végig nézett rajtam, majd meglátta a sáros gatyámat. – Te jó ég látom sikerült megint elesned. Majd rakd be a mosógépbe és elindítok vele egy mosást, valamiben holnap is el kell menned az iskolába.

Ezzel részéről le is tudta a késésemet. Apu csak nézett rám és nem különösen érdekelte a dolog ő nyugodt volt a felőle, hogy nem történt semmi bajom. Ő pontosan tudja, hogy jól ismerem a környéket, és az itt élő állatokat is. Ezért ő aggódik értem a legkevésbé. Anyutól viszont meglepő volt, hogy ennyivel elintézte. Lehet hogy apu nyugtatta meg, elvégre apu nagy hatással van anyura.

Apu most is a TV-t nézte, amiben épp a híradó ment. A helyi adókon sose volt semmi izgalmas, de most leültem végignézni, hátha kivételesen történik is valami a környéken. Az elején semmi izgalmas nem volt elmondták az időjárás jelentést, miszerint holnap reggel már 1 méteres hóra számíthatunk. Reménykedtem benne hogy így elmarad az iskola, de semmi ilyesmit nem említettek meg. Már pont készültem felmenni a szobámba, amikor épp azt az utat filmezték élőben ahol pár perce mentem keresztül. És persze, hogy nem az én lábnyomaim érdekelték őket. Ott virítottak a farkas nyomai is. Gondoltam, hogy nem jutnak el sehova, mivel a farkas miután kiértem az erdőből, egy nagy ugrással a bozótban termett, és nem hiszem, hogy ott nyomot hagyott volna maga után. Viszont felfedezték, hogy a farkas mind végig azon az úton haladt amin én. Persze azt nem tudták, hogy az én cipőnyomom, de feltételezték, hogy a farkas követett valakit, és arra számítottak, hogy holnapra bejelentenek egy eltűnést. A farkast rögtön új veszélyként állították be és persze mindenki figyelmét felhívták, hogy mostanában kerüljük el az erőt. Ezzel én is egyet értettem, így felszaladtam a szobámba, és nem igazán izgattam magam a dolgon. Elvégre azt nem fogják tudni hogy én voltam. Az viszont biztos, hogy senki nem láthatja a rajzom, és hogy senkinek nem szólhatok erről egy árva szót sem. Azonnal faggatnának, vagy ami még rosszabb, a farkas keresésére indulnának. Egyenlőre békén hagyják, de sose lehet tudni mikor kezdik el üldözni.

Elővettem a táskámból az összehajtogatott lapot, és a mobiltelefonokat. A lapot széthajtottam majd szépen leültem az asztalhoz, és folytattam a rajzolást ott ahol abba hagytam. Alig látszódtak a körvonalak, és nem igazán lett olyan mint amilyennek láttam, de egyértelműen felismerhető volt. A szemeit nem tévesztettem el, azokat pontosan úgy sikerült lerajzolni ahogy kinéztek. Rajzolás közben elgondolkoztam, hogy vajon mi zöröghetett a bokorban, és mértkövetett a farkas. Azt tudom, hogy szorongva érném magam ha még egyszer végig kellene mennem azon az úton, így egy darabig hanyagolni is fogom. Nem tudtam magamnak bemesélni, hogy z a valami ami zörgött végig csak a farkas volt, vagy éppen más állat, és emiatt nyugtalankodni kezdtem, hogy esetleg valami más is él abban az erdőben. Persze bolondságnak gondoltam, mert nem rég néztem horror filmeket, és valószínűleg még a hatásuk alatt vagyok.

Már éjfél felé járt mikor letettem a ceruzát és végre elmentem fürdeni. Gyorsan lezuhanyoztam és hajat mostam a kedvenc eperillatú samponommal. A sampon volt az egyetlen dolog amiből három fajta is volt a boltban. Volt eper illatú, volt egy citromos, és van egy a férfiaknak. Jó érzés volt befeküdni az ágyba, mert én is teljesen tiszta voltam, és az ágynemű is most lett cseréve. Teljesen nyugodtan aludtam el megfeledkezve róla, hogy a rajzomat kint hagytam az asztalon.

*

Másnap reggel anyu jött be kelteni. Én még nagyon fáradt voltam és semmi kedvem nem volt bemenni az iskolába. Kicsit kérettem magam, hogy nem akarok felkelni, és ez pont elég idő volt arra, hogy anyu az asztalhoz mennyen és megnézze a kint felejtett rajzom.

- Ez meg micsoda? – Kérdezte miközben a rajzomat nézegette – Honnan van ez?

- Én rajzoltam… - Rájöttem, hogy ki kell találnom valamit, hogy honnan. A nehezebb része az volt, hogy ilyen farkas a könyvekben sincs úgyhogy nem lehet csak simán azt mondani, hogy könyvből másoltam. Végül amellett döntöttem, hogy összeteszem amim van. – A farkas alapot egy könyvből vettem, és kicsit átrajzoltam… nem lett jó? – Persze ez hülye kérdés volt mert anyunak az összes rajzom tetszik és látszólag meggyőztem.

- Nagyon jó lett… és milyen véletlen, hogy passzol a tegnapi hírekhez… Onnan jött az ötlet? – Hevesen bólogatni kezdtem, és mosoly terült szét az arcomon. Anyu most nem is tudja milyen jó okot adott arra, hogy mért is rajzoltam le ezt a farkast. Remélem senkinek nem lesz alkalma fényképet készítenie az igaziról, mert anyu lenne az első aki rájönne mindenre. Akkor valószínűleg nem tudnám kimagyarázni magam, hiszen megtévesztésig hasonlítanának. Ezt a rajzot jól eldugom a fiókom legaljába, és megpróbálok egy másikat rajzolni, hogy ha mégis szembe találnám magam ezzel a problémával, legalább ne hasonlítsanak annyira. De persze ajánlom annak a farkasnak, hogy még véletlenül se kerüljön fényképezők elé, mert nem kis gondba kerülnék miatta. – Kicsim figyelsz te rám egyáltalán? – Anyu türelmetlenül állt előttem, majd látva, hogy egyáltalán nem rá figyeltem feltette a kérdést még egyszer – Csak azt kérdeztem, hogy mit szeretnél enni ebédre? Mit főzzek? – Ez volt a kedvenc kérdésem. Sose tudtam megválaszolni, nekem mindig jó az amit főz, és nekem végül is oly mindegy, de anyu mindennap felteszi ezt a kérdést.

- Nem tudom anyu, tudod, hogy nekem teljesen mindegy. Főzz valami finomat én mindent megeszek. – Szépen rámosolyogtam, majd láttam rajta, hogy feladta és kisétált az ajtón.

Elkezdtem összepakolni, és összeszedegetni a mára kellő holmimat. Szerencsére nem volt lecke, így nem kellett sietnem, hogy még órák előtt megírjam. Ennek ellenére is késtem az iskolából. A könyveimet alig találtam meg. Még a tavalyiakat kellett vinni, de azokat nyáron levittem a pincébe és így most kereshettem egy csomó ideig, hogy a sok holmi között hol lehetnek az én tankönyveim. Amikor végre magtaláltam őket megdobtam a táskába, és elmentem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe, és majdnem szívrohamot kaptam. A hajam ennél rosszabbul ki sem nézhetett volna, és olyan halálsápadt voltam, mint még soha. Gyorsan kifésültem a hajam, és kreáltam bele néhány hullámot, majd feltettem egy kis sminket, és elégedetten láttam, hogy máris egy normálisabb arc néz vissza rám a tükörből.

Miután ezzel végeztem lementem enni, és persze sietve kellett betömnöm azt a két szelet kenyeret is, mert már fél nyolc fele járt, és még pizsamában ültem. Ezen persze gyorsan segítettem. Felkaptam egy pólót, egy melegebb pulcsit, majd egy farmert. Hét negyvenkor már készen voltam, és már kezdtem örülni, hogy nem kések el. De ekkor kinyitottam az ajtót és megláttam az utcákban tornyosuló jó félméteres havat. Szitkozódtam egy keveset és visszamentem a vízálló gumicsizmámért. Szerencsére hosszú szára volt, így sétálás közben nem érte a farmeremet a hó, és nem áztam el.

A terembe már futva érkeztem meg, és sűrű bocsánatkérések mellett ültem le a helyemre. Most is Nick ült mellettem, de nem válaszolt a köszönésemre, így nem különösebben érdekelt. Épp matek óránk volt és a gyököket vettük. Én nekem nem kellett megerőltetni magam ha matekról volt szó. Ha nem figyelek oda is szoktam érteni, és eddig nem sok feladat volt ami kifogott volna rajtam. Persze ha már kémiára vagy biológiára kellett beülnöm nem voltam ilyen magabiztos. Egyrészt, mert a felét nem értettem, másrészt pedig nem is igazán között le, de ha ettől eltekintünk akkor is ott van még az az aprócska probléma, hogy a tanár sem csíp engem. Mind a kettőt Antonov tanár úr tartotta, és ami azt illeti az elmúlt években nem éppen sikerül kialakítanom jó kapcsolatot vele. A boncolásokról rendszerint ellógok, és ezt nem nézi jó szemmel. Mindig felhozza, hogy a szüleim, milyen odaadó környezet védők, és hogy ők bezzeg mindent tudnak az állatokról, és ismerik a biológia minden részét. Persze én erre rendszerint azt mondom, hogy engem nem hoz lázba ez a pálya, majd inkább otthagyom, mert ilyenkor megkérdezné, hogy milyen pálya érdekel, és persze nem tudom rá a választ. Az igazat megvallva, fogalmam sincs mi akarok lenni. Olyannal szeretnék foglalkozni, aminek egy ilyen kis faluban is van értelme. Persze erre még nem találtam megoldást. De arra is gondoltam, hogy talán tanár legyek, mert a matematika a kis ujjamban van, és az számomra nem lenne megerőltető. De szerencsére még van két teljes évem arra hogy eldöntsem és ez igazán megnyugtató.

A matek óra esemény nélkül telt el. Csak szünetben figyeltem fel arra, hogy Nick egy lánnyal beszélget, aki rendszeresen rám nézett, így kicsit frusztrálva éreztem magam, és nagyon zavart a dolog. Persze próbáltam nem tudomást venni róla, és majszoltam a szendvicsemet, de én is néha-néha oda néztem. Sokat beszélgettek, majd Nick ki ment az ajtón, látszólag nem igazán örült a hallottaknak. A lány viszont egyenesen odajött hozzám.

- Szija. Olga vagyok, és úgy tudom biológián üres ez a hely melletted. Ide ülhetnék? – Először furcsán néztem rá, mert azt hittem nem lesz valami kedves, az után, hogy látszólag rólam társalogtak. Vöröses haja volt és szinte falfehér bőre, amihez egy barnás szem párosult. Az egyetlen dolog ami  igazán kitűnt az arcán az az élénk piros szája volt. Érdekes volt, de még is valahogy oda illett. Épp egy rövid szoknyát, és egy toppot viselt és nem értettem, hogy nem fagy meg, elvégre kint félméteres hó van, és körülbelül mínusz 10 fok.

Első ránézésre nem mondtam volna azt, hogy kedves, sőt inkább azt mondanám, hogy kötekedő, és undok, mégis mikor hozzám szólt, minden szava vidáman csengett, és egyfolytában mosolygott.

- Elizabeth. – Kinyújtottam a kezemet, hogy kezet rázzunk. - És persze ülj csak le. – Én is megpróbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy az előbb rólam beszéltek, de ez nem igazán sikerült, így kicsit bunkóra sikeredett a válaszom.

Olgát ugyan sokszor láttam, de kétlem, hogy annyiból igazán jól megismert volna, és előtte tudtommal semmi olyat nem csináltam, ami pletyka témájává válhatna, így nem értettem a dolgot.

Végül le ült mellém, de nem beszéltünk sokat, így inkább elővettem egy papírlapot és firkálgatni kezdtem. Annyira belemélyültem, hogy a csengőt sem vettem észre, és csak azért tudtam, hogy elkezdődött az óra, mert Antonov tanár úr volt olyan kedves, hogy a könyveit az asztalhoz vágta. Ennek én nem láttam sok értelmét, bár az tény, hogy sikerült csendet teremtenie a teremben. De ennek nem is a csapkodás volt az oka, hanem inkább az, hogy a könyvek között megláttuk a naplót, így rájöttünk, hogy valószínűleg feleltetni fog. Tudni kell, hogy nála a feleltetés nem úgy néz ki, hogy kimész és elmondod amit tudsz, az adott anyagból. Ő kérdésekkel bombáz, és fél perced van válaszolni egyre. Ebben már csak az a szép, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amin minimum egy keveset gondolkodni kell, de persze nincs időd. Ha nem mondasz semmit egy kérdésre akkor nagyobb esélyed van az egyesre mintha hülyeséget mondasz.  Így általában a legnagyobb hülyeségeket válaszoljuk, amin rendszerint jókat lehet nevetni. Az egyetlen ember aki ilyenkor nem nevet az a felelő, meg persze a tanár úr. Én rengetegszer szoktam felelni, de szerencsémre a mai napon kivételesen nem engem feleltetett, így továbbra is a rajzommal foglalkoztam. Pár percen belül azon kaptam magam, hogy a rajzomnak lassan farkas alakja lesz, sőt már-már teljesen úgy néz ki mint az esti rajzom. Így inkább betettem a könyveim alá és újat kezdtem, nehogy véletlenül is felkeltse valaki érdeklődését. Persze rendszerint nekem ez a rejtegetés dolog nem szokott menni, ahogy most sem ment. Olga figyelmét már korábban is felkelltette, így előbányászta a lapot a könyvek alól és nézegetni kezdte. Én ezt már csak később vettem észre, és ijedten fordultam felé.

- Nagyon élethű lett. – Mondta Olga miközben rám mosolygott – Olyan mintha láttad volna már… - Ezután a mondat után kezdtem azt hinni, hogy rájött valamire, vagy hogy tegnap este látott engem. De szerencsére a következő mondata meggyőzött arról, hogy semmit nem tud, csupán csak beszélgetni próbál velem . - … persze tudom ám, hogy csak fejből rajzoltad. Mondták a többiek, hogy igazán szépeket rajzolsz, és láttam a folyosón is nem egy kiállított rajzodat. Gratulálok hozzájuk, nekem nagyon tetszenek. – Meglepően kedves volt hozzám, de nem tudtam mire vélni ezt a nagy fellángolást. Mindenesetre örültem neki, mert eddig nem sikerült igazán szert tennem barátokra. Elég visszahúzódó vagyok, és eddig én sem keltettem fel senki érdeklődését. De örültem, hogy végre valaki magától odajött hozzám, és ráadásul ilyen kedves.

- Köszönöm, de annyira azért nem lettek jók. – Mosolyogtam rá, és ő visszamosolygott rám. – De persze van néhány ami elég jól sikerült.

- Nem gondoltál bele, hogy esetleg a rajzoló tudásoddal kezdj valamit? Nem gondolkoztál el esetleg ruha tervezésen, vagy valami hasonlón?

- Nem, nem igazán. – Úgy éreztem Olga remek ötletet adott. eddig el sem gondolkoztam ilyesmin, eszembe se jutott. De így hogy mondta, lehet belevágok, hátha sikerül. Elvégre tényleg van tehetségem a rajzoláshoz.

- Az nagy kár, mert szerintem igen keresett lennél. Már ha nem is valami nagy városban, de itt biztosan. Én legalábbis tőled vásárolnék. Úgy legalább nem lenne mindenkinek egyforma cucca. – Egyszerre körbenéztünk az osztályon és nevetni kezdtünk. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyien vannak egyforma ruhában.

- Ahogy elnézem neked most is egyedi ruháid vannak. – Most először gondoltam bele, hogy tulajdonképpen ő kiskora óta itt él, mégis mikor elmentem mellette mindig más és más ruhája volt. A többieknek, többek közt nekem is egyforma ruháink voltak. Bár nekem volt néhány másfajta ruhám is a költözés miatt, de azokat is lassan kezdem kinőni, és kezdek beolvadni a többiek közé. Amikor idejöttem, mindenkit érdekeltek a ruháim. Sajnos csak a ruháim, de legalább ennyivel is kimutathattam, hogy én bizony más vagyok. Ma már persze ez nem ilyen egyszerű. Engem szinte észre sem vesznek az iskolában. Nem úgy mint például a többi lányt, akik mindennap bandáznak vagy vásárolgatnak a barátokkal, vagy éppen a pasijukkal töltenek el egy kis időt. Én inkább magányos típus vagyok, és még életemben nem volt barátom sem. Az tény, hogy sokan tetszettek, de barátom olyan igazi egy sem volt. Ez kicsit elszomorított, de reménykedtem benne, hogy egyszer azért csak találok valakit, aki így is elfogad. Elvégre annyira nem vagyok borzalmas. A humorérzékem is a helyén van, és a kinézetem sem olyan elrettentő. Vannak hibáim de kinek nincsenek?

És hát Olga ruháihoz visszatérve. Tényleg egyedi ruhái vannak. Olyanok amik senkinek. Azt mondta, valamelyik nagyvárosból rendeli őket, mert nem akar beszürkülni. Ez persze kicsit rosszúl esett, mert én már eléggé bele olvadok a környezetembe. Így el is határoztam, hogy suli után nem foglalkozok a tanulással, hanem bemegyek a boltba és keresek egy csomó varrni való anyagot, mert hogy olyanok általában a raktárrészekben mindig akadnak. És tervezni fogok magamnak ruhákat, és megvarrom őket. Varrni már elég régóta tudok, csak sose alkalmaztam ezt a tudásomat Még anyu tanítgatott meg, de persze szükségem lesz valamiféle szabásmintákra is, hogy hogyan is varrjam össze a részeket. De hát próba szerencse alapon belevágok.

Óra után gyorsan kirohantam a teremből, mert az iskola legtávolabbi pontjában volt a következő órám, és 5 perces szünetünk volt. Útközben láttam, ahogy Olga és Nick megint csak beszélgetnek, de ezúttal nem néztek rám. Vagyis nekem nem tűnt fel. A kémia órát, egy tesi, és egy újabb matek óra követte. Csak ezután mehettem haza. Matekon szintén Nick mellett ültem nem igazán szólt hozzám, de néha rám nézett, és olyan volt mintha gondolkodna valamin. Így inkább próbáltam nem odafigyelni rá, és buzgón másoltam a tábláról a feladatokat, amiket már rég megoldottam, de legalább lefoglalt az írás. Óra közepén fejbe találták a fejemet egy levéllel. Olga dobta Nicknek, csak véletlenül talált el. Odaadtam neki, de kicsit érdekelt mi lehet benne, így oda néztem.

„Nah válalod? A kedvemért?” – Ez állt a papíron. Nick egy rövid szócskát írt a papírra: „Muszáj?” – Majd visszadobta a levelet Olgának. Olga elolvasta, és szigorú arccal bólintott. Majd amikor meglátta, hogy figyelem rám mosolygott. Majd újra kitépett egy lapot a füzetből és ezúttal nekem címezte.

„ Mit szólnál egy délutáni kiruccanáshoz? Ha jól tudom, nincs sok leckénk, s csinálhatnánk valamit.” – Nem tudtam mit is kéne válaszolni. Persze akartam menni, de akkor keresztül húzom a saját számításomat. De jónak láttam, ha belemegyek, mert talán ő tényleg barátkozni akar velem, és nem kéne elszalasztanom egy ilyen lehetőséget. Így vissza írtam, hogy persze, benne vagyok.

Ekkor kicsengettek, és Olga még össze sem pakolt de már indult meg felém, hogy megbeszéljük a részleteket a délutánnal kapcsolatban.